2010. 09. 08.
A tegnapi napon sikerült ideiglenes bankszámlát nyitni Paul nevére, és este összegyűltünk pár barátjával egy étteremben, amely valószínűleg még luxus-kategóriájúbb, mint a shanghai-i volt, és végre megkóstolhattam a híres pekingi kacsát! Mint ígértem, a külön ételeknek szóló beszámolóban fogok majd erről bővebben írni, egyelőre csak annyit, hogy rászolgál a hírére, csakugyan mesésen finom, ráadásul elképesztően olcsó itt, és nem hiszem, hogy bárhol máshol autentikusabban el lehetne készíteni, mint Kínában (hahh, a hónap végén majd Pekingben is megízelem, annál aztán tényleg semmi nem lehet autentikusabb~). Ami az árat illeti, otthon emlékeim szerint úgy 6000 forint körül van, Japánban ugyanennyi, csak yenben(!), itt viszont yenre átszámítva 800-ba kerül (normális forint-árfolyam esetében mondjuk 1600 Ft), ami egészen egyszerűen hihetetlen, de mégis igaz. O_o Hiába, ez Kína egyik jó oldala.
Hadd meséljek azonban most egy rossz, vagy legalábbis messze zavaróbb oldalról, ami engem szerencsére nem érint közvetlenül. Bár ez szigorúan véve nem az én történetem, hanem Paul-é, de mivel az egyik legjobb barátomról van szó, ráadásul érdekes fényt vet ennek az országnak a szokásaira, és nem hiszem, hogy az otthoniak sokan hallottak volna ennyire első kézből ezekről a dolgokról, ezért…
Szóval, Paul elsősorban azért jött haza ezúttal, hogy megtárgyalják az eljegyzését/házasságát a barátnőjével. Mifelénk az ilyesmivel azt hiszem, nincs is különösebb gond; talán a régi vidéki magyar (vagy bármelyik nyugati) társadalomban ez nagy eseménynek számított, ami mindkét család összes tagjára kiterjed – de azt hiszem, manapság Európában nem mondható különösebben gyakorinak, hogy egy házassággal nagyon nagy felhajtás legyen, legfeljebb a leg-hagyományőrzőbb vidéki családokban.
Ezzel szemben itt minden azzal indul: a szülők szinte mindig „jobban tudják”, hogy ha a gyerekük választ valakit, akihez hozzá akar menni, az „nem megfelelő”, és mindig nekiállnak keresni neki valakit, ha tetszik, ha nem, a házasságszervező nemes intézményén keresztül. Paul barátnője tulajdonképpen ezért is jött el Japánba: mert miután az édesapja elhunyt, az anyja eldöntötte, hogy a lányának minél hamarabb meg kell házasodnia, és az a fiú, akit választott, erre természetesen nem megfelelő, az esetleges érzelmek meg kit érdekelnek. Néhány lehetséges partit be is mutattak neki, akiket a lány mind elutasított, majd közölte, hogy szeretne Japánba menni tanulni – mintegy időnyerésként és menekülésként a házasság elől, és végül is az anyja ebbe beleegyezett. (Tulajdonképpen Paul számára eredetileg az egyetlen ok, amiért ő is Japánba jött tanulni, az, hogy a barátnője ott van.) Szerencsére az ott töltött idő alatt a lány anyja megenyhült, és azt mondta, hogy nyugodtan összeházasodhatnak.
Ezzel az ember azt gondolná, hogy meg is van oldva a helyzet, de természetesen nem. Ilyen esetben ugyanis az összes rokonnak van valamilyen kritikája, hozzátennivalója, javaslata, „ne így csináld, hanem úgy” című jótanácsa, vagyis: mindenki belebeszél abba, ami alapvetően nem az ő dolguk. Paulék esetében még az is hozzájárul a problémázáshoz, hogy mindketten külföldön tanulnak (illetve, van aki tanul, van aki kevésbé), és hazajövetel után azonnal jön a korholás azzal, hogy „mit csinálsz te kinn, vesztegeted az idődet, külföldön semmi sem biztos, maradj itthon, találunk neked biztos állást”. Ez már alapból is elég idegesítő, még akkor is, ha van némi igazság benne – ha valaki ide Japán után visszaköltözik, az körülbelül olyan érzés lehet, mintha egy több éves bécsi vagy párizsi után visszapofoznak Szabolcs-Szatmár-Bereg, vagy éppen Békés megyébe, esetleg Ukrajnába…
A legnagyobb probléma mégis az anyagi vonzat. Ha valaki házasodni óhajt Kínában, vidéktől függően, három – és ötszázezer yennek (megintcsak normálisabb árfolyammal számolva, 600.000-1.000.000. Ft) megfelelő összeget szokás fizetni a menyasszony családjának. Egyes helyeken ez az összeg eléri az egy-, esetleg többmillió yent, és ez csupán azért az egy dologért jár, hogy feleségül lehet venni XY család leányát; vannak, akik mindezek mellé a jövőbeli férj számára saját kocsit és lakást is követelnek. Emellé járulnak még a szertartás költségei, és az összes egyéb járulékos költségek (vendégség, ékszerek – otthoni költségesebb esküvők esetén is, gyakorlatilag ezek azok, amikbe az egész dolog kerülni szokott, nem?), amik magasak, de természetesen nem lehetnek magasabbak annál, amit a többi testvérre fordítottak, hiszen akkor azok megsértődnének… ez a költség-játék még abban az esetben is fennáll, ha maguk a szülők nem ragaszkodnának hozzá, hiszen a többi rokonok már csak a buli miatt is belebeszélnek. Jelen esetben az egyik gond, hogy Xianban (Paul barátnőjének szülővárosában) az ilyen „leányvételi” költségek magasabbak, mint Lanzhouban szokás, úgyhogy a következő lépés az alkudozás a családok részéről – pontosabban az olyan családtagok részéről, akiknek jogilag tulajdonképpen semmi közük az egészhez, hiszen bármely ország, minden valószínűség szerint még a népi Kína családjoga szerint is, ha két ember össze akar házasodni, teljesen elegendő, hogyha ők ketten járulnak az illetékes állami tisztviselő elé, és kinyilvánítják, hogy házasságot kötnek. Lám, ez is egyfajta jogszociológia: hogyan írják felül a tradíciók a tételes jogot.
Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy na jó, de mi van akkor, ha két fiatal azt mondja: menjen mindenki a fenébe, ez csak ránk tartozik, mi akkor is összeházasodunk, mindenféle felesleges zűrzavar nélkül? Erre egyszerű a válasz: a családjuk megtagadja, ha úgy tetszik, kitagadja őket. Pont.
Ennek a gyakorlatnak semmi köze a vallási hagyományokhoz Kínában: nem csak a hui-ek, hanem a han-ok körében is ez az általános. Lentebb volt néhány hízelgő szavam az itteniek vendégszeretetéről/hitéről, és ezeket most is tartom; az a hasonlatom is él még, hogy tulajdonképpen nem különböznek nagyon egy hagyományos vidéki magyar családtól – legfeljebb csak abban, hogy még ortodoxabbak. De az ilyen gyakorlat valaki számára, aki a mai kor messze kötetlenebb világához szokott, legenyhébb megfogalmazás mellett is, kifejezetten nehéz teher, ráadásul olyasmi, amit simán el is lehetne kerülni némi belátással – ebben a relációban mindkét család viszonylag jómódú, különösen itteni mércével mérve (végül is saját maguk tudták finanszírozni egye-egy gyermekük Japánban tanulását), úgyhogy semmi szükségük nem lenne erre a felhajtásra. Egyszerűen emberi hülyeség, hogy mégis csinálják – és ki tudja, lehet, hogy többen még örömüket is lelik benne.
Konklúzió: fiúk-lányok, örüljetek, hogy nem Kínába születtetek! Ez a körülmény sok felesleges fáradságtól szabadít meg minket, azt hiszem. Ha belegondolunk, hogy lehetne sokkal pocsékabb is a helyzet, mindjárt minden szebbnek látszik mifelénk, hehe. :P
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése