Kínai napló VII: Dunhuang - kínai utazásszervezés, Ezer Buddha Barlangok és a sivatag

2010. 09. 27.

Miután visszajöttem Lanzhouba Qinghaiból, másnap már indultam is Dunhuangba, eredetileg egy szervezett úttal – és a remek szervezés miatt el is döntöttem, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Kínában egy utazási ügynökség szolgáltatásait veszem igénybe, már ha nem Tibetbe tartok valahogy (bár lehetőleg még akkor sem). Miért is?

Eredetileg egy kínai csoporttal mentem, a szerződést Paullal együtt kötöttük meg rá, és elmondták, hogy jöjjek el az adott napon délután négyre a vonatjegyért. Én így is tettem, a jegy este hétre szólt, és elmondták – pontosabban kanjikkal leírták nekem – hogy a csoport többi tagjával a dunhuangi vasútállomáson találkozunk. Ez így tökéletesnek hangzott, indulás előtt még elmentem enni egy 清炒肉丝-t, és az étteremben teljesen le volt döbbenve mindenki, hogy képes vagyok kínaiul rendelni (lol). Aztán ott voltam időben a vasútállomáson, ahol hét óra előtt pár perccel szolidan kiírták a digitális kijelzőre (kínaiul, angol nélkül), hogy a vonat három órát késik, úgyhogy 21:40-kor indulunk.

…

Aztán egy óra múlva ismét szolidan kiírták, hogy a késés nem három, hanem négy óra lesz, úgyhogy a vonat végül is 22:40-kor jön. (Emlékeztetőül. 19:00 helyett.)

…

…

…

Rendben, szóval csak egy halk megjegyzés: ha ez Japánban történik, a minimum az, hogy a közlekedési miniszter lemond, ha a vonatnak nem volt semmi jó oka, pl egy 9-es erősségű földrengés, a késésre. A maximum az, hogy a vasúttársaság vezérkara és a vonat személyzete öngyilkos lesz szégyenében.

De most komolyan, semmi bocsánatkérés vagy indokolás, egyszerűen kiírják, hogy „késünk négy órát”, és kész? Ráadásul ez a vonat mindössze Xianból jött, szóval szinte a szomszédból indul – még csak nem is Guangzhouból vagy Shanghaiból, vagy valami hasonló távoli helyről, hogy legyen akkora útidő, hogy kialakulhasson valami féle jó ok egy ilyen mértékű késésre.

Ezzel még nem értek véget a zavaró dolgok: az ugye csak egy pont, hogy így a Dunhuangban töltendő időm egy teljes napról egy délutánra csökken – de hogy ezért még többet is kell fizetnem, az már igazán idegesítő. Ugyanis írtak egy sms-s az ideiglenes mobiltelefonomra, - természetesen kínaiul – hogy ugye nem késem le a vonatot? Én visszaírtam, hogy én ugyan nem, de a vonat késik; mire másnap reggel válaszoltak, hogy merre járok. Én megírtam, és azt írták rá, hogy nem lenne idő mindkét tervezett helyet megnéznem, ezért szerveznek nekem külön taxit, úgyhogy fizessek még 300 yuant, ha mindent látni akarok.

…

Természetesen miután egészen eddig vártam, és eljöttem egészen Dunhuangba, nyilván nem fogok elmenni úgy, hogy mindent meg ne néztem volna, úgyhogy azt mondtam, hogy rendben van – de ez akkor is egészen egyszerűen nem normális, úgy ahogy van. Nem is ragozom tovább – már ennyiből is levontam azt a következtetést, hogy messze jobban járok mindenhol, ha tökéletesen egyedül indulok útnak – legfeljebb kirabolnak vagy megkéselnek, de legalább nem fognak hülyeségekkel bosszantani! Persze ha az ember hobbija az utazás Ázsiában, akkor érdemes felkészülni az akadályokra és a kiszámíthatatlanságra (kivéve Japánban, de az voltaképpen nem is Ázsia ebből a szempontból).

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy volt-e értelme elmennem Dunhuangba? Nos, az az igazság, hogy miután másnap felébredtem a vonaton, rövid úton elfelejtkeztem minden idegesítő körülményről és elbűvölten bámultam kifelé. Micsoda tájak! Lejöttem a Tibeti-fennsíkról és ahol vagyok, az a Góbi-sivatag, Közép-Ázsia pusztái! A látóhatáron Qinghai hegyei látszanak – már-már annyira magával ragadó látvány, mint azon a Tien-shan azon a bizonyos képen! A városok környékén ugyan termékenyebbnek látszó, zöldebb vidék váltja fel ezeket a kiszikkadt pusztákat – de aztán folytatódik az utazás, és ez a zord, fenséges táj, hosszú órákon keresztül. Ilyen lehet hát Xinjiang – annak idején Dunhuang azért volt fontos a Selyemúton, mert itt vált ketté a karavánok útvonala, hogy megkerülje a félelmetes Takla-Makán sivatagot, melynek neve állítólag valami olyasmit jelent, hogy „aki belép, nem jön ki élve”. ^^”

Kifelé bámulva azon gondolkodtam, hogy miért is találom annyira érdekesnek, a képzeletemet lángra gyújtónak ezt a vidéket? Azt hiszem, talán az én sajátos posztmodern orientalizmus-rajongásom miatt. Érzésem szerint az orientalizmus minden változata valahol egyrészt a nosztalgiára, másrészt pedig arra a kalandvágyra vezethető vissza, hogy az ember fel akarja fedezni az ismeretlen dolgokat. Amikor annak idején a szüleim arról győzködtek, hogy Japán előtt menjek el valahova Európába tanulni, hiszen még sose éltem hosszabb ideig külföldön egyedül, erre az volt a válaszom, hogy az európai országokban való tanulás nem érdekel, mert el tudom képzelni, hogy mi hogy néz ki; de Japánt és Ázsiát nem tudom elképzelni, így hát látnom kell. És csakugyan: még ha léteznek is ilyen kiterjedt tájak, vagy hegyek Európában valahol, túlságosan is ismerősek, nem nyújtják számomra az ismeretlenség hangulatát, előre tudom a helyek történetét és legendáit, isteneit. De Gansu és Belső-Mongólia félsivatagjaiban, ki tudja, hogy milyen történetek léteznek? Ezek nem azok a helyek, ahol az ember az életét leélni indul; ezek azok a helyek, ahova rég elfeledett ujgur vagy mongol királyok kincsét indul el keresni az utazó. Természetesen manapság nem léteznek feltáratlan helyek, ha valaki elegendő anyagi forrással rendelkezik, eljuthat bárhova. De az orientalizmus és az újgazdag turizmus között az a különbség, hogy az orientalistákat csak azok a helyek érdeklik, amelyek megértésére és nyelvének, kultúrájának elsajátítására erőfeszítést tettek – így az ide való utazás valahol mégis egyfajta felfedezés-teljesítményt jelent. (Erről jut eszembe, lentebb és fentebb talán kiderül/t/, de ezúttal is hangsúlyozom: ezen az úton minden tudnivalót kínaiul osztottak meg velem…)

Európában az a hely, ami hasonlóképp érdekelne, az a régi Görögország emléke csupán, talán Kréta felé – annak az eltűnt antik görög szépségideálnak és misztikumnak a nyomában, melyet Debussy fogalmazott meg Faun-költeményében. De ennek a helynek a zenéje nem Debussy – nem, ennek a helynek a zenéje a sosemvolt Mesés Keletet idéző örmény zeneszerző Hősi Balladájának látóhatár felett szétterülő dallama!

Dunhuangba elérve könnyedén össze tudtam futni a sofőrömmel, aki szintén csak kínaiul beszélt, és egyébként nagyon-nagyon aranyos volt. Mindenesetre, először a Mogao-ku nevű helyre mentünk, amely az Ezer Buddha Barlangok néven is ismert, és nem véletlenül része a világörökségnek. Különösebben hosszú beszámoló helyett itt van két link, melyek magyarul ismertetik a környéket:

http://www.azutazo.hu/cikkek/stein-aurel-nyomaban-kinaban

http://dunhuang.mtak.hu/

Azt azonban én is elmondanám, hogy elképesztő belegondolni, hogy voltak képesek a régiek ezt létrehozni: harminc méter magas, tanítást osztó Buddha-szobrok a hegy gyomrában? (Talán ez volt a minta Pannoval Akha-szobraira Brian Aldiss Helliconia című regényében, hhehe.) Nagyjából szavakat nem lehet találni erre a helyre, bár nem ez az első és utolsó eset ezen utam során.

Ezután a Mingsha-shan – Yueyaquan, vagyis a Mingsha-hegyhez és Félhold-tóhoz mentem, amely arról nevezetes, hogy itt kezdődik a valódi (nem fél-) sivatag Dunhuangban. Valójában ez a sivatag kiépített kapuja, ahol az óriási homokdűnék közé lépve hamarosan egy oázis tárul a szemünk elé, ez a Félhold-tó, amely természetesen az alakjáról kapta a nevét.

A sivatag hangulatát fokozza az is, hogy a bejáratnál egy teve-istálló is található, és a tóig vezető rövid utat tevén is meg lehet tenni. Ne kérdezzétek miért, de én végül is nem tevegeltem, csak fotókat készítettem ezekről a roppant lassan gyalogoló jószágokról, melyeket eddig csupán állatkertben volt szerencsém látni.

Ha az ember elér a tóig, felmászhat a homokdűnékre, és a szeme elé tárul a valódi sivatag, hiszen mindez csupán a sivatag kapuja. A homokdűnék könnyű menetnek tűnnek, de valami egészen más módszert követel a megmászásul, mint a szokásos hegymászás, és az egyszeri utazó hirtelen elkezdi nagyon tisztelni az arabokat és egyéb sivataglakó népeket: egyáltalán nem könnyű feladat feljutni egy homokdűnére, különösen hátizsákkal. Ha még vizet se vittem volna…

A dűnék tetején viszont jóval kellemesebb a séta – amíg fel nem támad a szél, melyet elsőre kellemes könnyítésnek értékel az utazó, aztán a sivatagi dűnemászás impressziója után megtapasztalja a homokviharét is… de nem számít, egyszer legalább mindenképpen szerettem volna látni egy sivatagot, és az elképesztő táj után nem számít az arcomba fújt homok sem!

Mulatságos, de a sivatag és úgy általában Dunhuang volt az, ahol a legtöbb új ismerőst szereztem egyedül. Amint felértem a homokdűne tetejére, néhány kínai lány – inkább nő – már volt fenn, és egyikük angolul gratulált nekem, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki feljutott XD. Ezután elbeszélgettünk, szóba került, hogy ki mit csinált, és kiderült, hogy ő is ugyanazzal a vonattal megy vissza Lanzhouba, de egyébként Guangzhouból jött, és ő is jogász, Amerikában tanult három évet ^^. Ezután ő előrement, vissza a szállására összepakolni, én meg még körbenéztem egy kicsit a sivatagban, és néhány kínai lány leszólított az oázis tava felé, hogy fényképet szeretnének csinálni velem :) – sokszorosan megnyilvánul, hogy errefelé meg nagyobb különlegesség egy külföldi – ami azt illeti, Dunhuangban is a látogatók 90%-a kínai volt. Ezek a lányok valószínűleg középiskolai osztálykiránduláson lehettek, mert mondták, hogy ezután mennek tovább Qinghaiba. Remekül elvontunk együtt, bár néha a kérdéseik gyorsasága kicsit összezavart és meg kellett kérnem őket, hogy írják le a jegyzetfüzetembe, amit mondani akarnak (amitől persze ők döbbentek le XD), de amúgy egész jól el tudtunk kommunikálni úgy, hogy az ő angoljuk még rosszabb, mint az én kínaim :).

Szóval a sivatag után visszamentem a vasútállomásra, és újra összefutottam a guangzhou-i csajjal, akit egyébként Ban Yifeng-nek hívnak, és találkoztam egy Zhang nevű, dunhuangi illetőségű férfival is, aki Japánban tanult, így egészen érdekesen elbeszélgettem mindkettejükkel (bár a hármasban való kommunikációt kissé akadályozta, hogy a csajjal angolul, a pasival japánul, ők meg egymás közt persze kínaiul beszélgettek XD). De remekül elvoltunk hazafelé, elérhetőséget is cseréltünk – arra nem volt érkezésem, hogy elmenjek étterembe Dunhuangban, de Zhang elmondta, hogy errefelé a leghíresebb étel egy olyan ramen, amit szamárhúsból készítenek… ^^” ez az első alkalom, hogy arról hallok, hogy megeszik a szamarat valahol! (Létezik egy ilyen mondás is, hogy „a mennyek lakói számára a legfenségesebb étel a sárkány húsa; a föld emberei számára a szamár”!) Mikor arról kérdeztem, hogy a tevét megeszik-e, azt mondta, hogy nem, mert az túl sós… XD úgyhogy megbeszéltük vele, hogy ha legközelebb Dunhuang felé járok, felkeresem, és elmegyünk együtt szamár-rament enni, hhehe. Yinfenggel meg azt beszéltük meg, hogy ha Guangzhouban vagy Yunnanban (az a tartomány, ahonnan származik) járok, megkeresem, és majd körbevezet, illetve ha ő jönne Japánba, én vállalom ugyanezt. Tényleg nagyszerű dolog, utazás közben új emberekkel összefutni – Paul barátai, akikkel eddig találkoztam, szintén nagyszerűek egyébként!

Szóval, ennyi volt Dunhuang, amely időben nem volt annyira hosszú, de élményekben mindenképp nagyon sokat jelentett – és ezzel voltaképpen tudtam teljesíteni azt, amiért Kínába mentem, hiszen az egyik célom az volt, hogy lássam Tibetet – pontosabban a Tibeti-fennsíkot, és ez sikerült is – a másik pedig, hogy lássam Xinjiang sivatagait, ami szintén sikerült, ha nem is konkrétan Xinjiangban, de annak határvidékén. Ami ezután hátra van, az már csak Peking és a hazatérés!