A kikötőben álltunk...

…éneklik Tan Dun kortárs kínai zeneszerző Marco Polo című operájában, amely, szerzőjének meghatározása szerint, „an opera within an opera”, opera egy operában, s egyidejűleg három utazás története: egy fizikai, egy zenei és egy spirituális utazásé. Mikor Marco Polo Velence kikötőjében áll, a kórus tizenhárom nyelven harsogja az „utazás” szót…

A kikötő ugyanakkor valamiféle közbülső hely az „itt” és az „ott”, a „messze” és a „közel”, a jelen és a jövő között. Olyan közbülső hely, amilyenben most érzem magam, Marco-hoz hasonlóan, utazás előtt.

Az elmúlt hetekben voltunk néhány buliban, haladtunk néhány hetet és mérföldet, és újra megbetegedtem egy kicsit, de lassan kiheverem. Szinte már nosztalgikus élmény – nem fáztam még meg ennyire, mióta itt vagyok, és ez felidézi bennem a régi szép időket, amikor középiskola tájékán orvosi igazolással pihentem otthon néha-néha. Talán ebből adódik, hogy mostanában egészen gyakran álmodtam otthoni helyekről: sétáltam Budapesten a Jókai tér környékén, és utaztam az érdi busszal a Bem tértől Érd központ felé… kár, hogy fizikailag nem ilyen könnyű hazautazni.

Változtattam a kutatási témámon is, amely változtatás gyakorlatilag az egész ittlétem és jövőbeli terveim szempontjából meghatározó lehet, az elmúlt dolgokat pedig átértékeli – erre való tekintettel írtam egy hosszú bejegyzést is a társadalomtudományi kutatás értelméről az életemben – ez azonban túlságosan személyes jellege miatt eleddig nem került közzétételre. De megígérem, amint eljön az október, némiképp átírva ugyan, de mindenki olvashatja itt – elképzelhetőnek tartom, hogy sokak számára tanulságos lesz. Végül is lehet tanulni mások élményeiből és hibáiból is, ha odafigyelünk – bár többnyire nem erről vagyunk híresek… :P

Fontos még, hogy nagyjából biztosra mondhatom: ugyan dupla költségen, de hazamegyek karácsonyra, lefoglaltam a repülőjegyet – erre az utazásra december 18 és január 6 között kerül majd sor. És már előre is alig várom, de úgyis nagyon hamar eljön.

Ami viszont csakugyan hamarosan kezdődik, az Kína. Evvel kapcsolatban egy fontos tudnivaló: Kína teljes területén (Hongkongot, Macao-t és természetesen Taiwant leszámítva) a Google, a Youtube és a Facebook használata blokkolva van. Ez azt jelenti, hogy nem használhatók a gmail-es fiókok sem – és azt is jelenti, hogy a Blogger nevű blogszolgáltató blogjai sem, talán mivel ezek is google-fiókot alkalmaznak. Vagyis a Kínában töltendő majdnem egy hónap alatt se Facebookra képeket feltölteni, se erre a blogra írni nem tudok. Vannak persze kiskapuk: létezik olyan program, amelyért fizetni kell ugyan, de lehetővé teszi a Facebook-használatot; és lehet e-mailben küldeni bejegyzéseket a blogra. Én azonban ezeket a módszereket inkább nem alkalmaznám (bár az előbbire mindenképp rákényszerülök majd, ha hosszabb időt töltök Kínában – nem mintha függő lennék a FB-tól, de egészen egyszerűen ez a legegyszerűbb módszer, hogy tartsam a kapcsolatot a barátaimmal a világ minden tájáról).

Ehelyett tehát a következő fog történni: nyitok egy ideiglenes blogot a freeblog.hu-n – melyet amúgy számos oknál fogva nem nagyon kedvelek, de ez most lényegtelen, szükség törvényt bont stb – és a kínai tartózkodásom alatt oda fogok bejegyzéseket írni és képeket feltölteni. Amint hazaértem Nagoyába, azonnal bemásolok mindent ide a [copy/paste] nevezetű varázsige jótékony segítségével, már csak az egységes szerkezet és az esztétika kedvéért is. Erre az ideiglenes helyre szerintem viszonylag gyakran fogok irkálni – új és különleges élmények esetén nyilván igen sok mondanivalóm lesz. Akkor hát íme a (roppant fantáziadús) cím:

http://ideiglenesblogomkinabol.freeblog.hu/

Eddig a rossz hírek; még egy további kedvezőtlen hír, hogy Tibetbe utazási korlátozások miatt valószínűleg nem fogok tudni elmenni, mivel külföldiek nem csatlakozhatnak kínai csoportokhoz (még akkor sem, ha netalántán tudnának kínaiul – ez jelenleg nem vonatkozik rám, de remélhetőleg néhány éven belül eme kitétel alá fogok tartozni én is), mindenképp külföldi csoporttal kell menni, ami, talán mondanom se kell, felháborítóan drága. De mindez nem különösebben érdekel; egyrészt, talán meglepő, de Xinjiang sivatagai jobban megragadták a fantáziámat, mint pl Lhasa; másrészt, Tibet hegyeinek jelentős része található Qinghai és Sichuan provinciákban, oda pedig szabad az út – szerencsére a hegyek nem foglalkoznak az emberek által teremtett szabályokkal és korlátozásokkal.

Továbbá, ez az utazás – számos oknál fogva – valamivel drágábbnak bizonyul majd, mint eredetileg terveztem – de sebaj, a jó hír az, hogy most a japán yen különösen erős, így jóval nagyobb vásárlóerővel bír a kínai yuanhoz képest, mint máskor. Magyarul, ebből a szempontból ez a lehető legjobb időszak Kínába menni. Sőt, nem csak a valutaárfolyamok, hanem az időjárás miatt is: talán mondanom sem kell, hogy az égető-nagy sivatagok sokkal kevésbé elviselhetetlenek ősszel… ^^

Ezekben az utolsó napokban, igyekszünk találkozni mindenkivel, így például voltunk Xiao Bai-jal, Paullal és Park-al a Sunbeach nevű strandon, ahol már előfordultam egyszer tavaly nyáron; és tegnap voltunk karaokézni Yagotoban Ninjinnel, Takumival (három hónapja nem láttuk őket!), Katherine-nel, Yukival és Megumival, és mindenek előtt Ákossal, aki ugye szeptember végén megy haza. De ha szerencsénk lesz, a hazaútja pont az azt követő napra kerül, hogy mi visszajöttünk (szept 29)– ami azt jelenti, hogy az utolsó este még tudunk neki csapni egy utolsó utáni bulit – és aztán újra találkozom vele karácsonykor!

Szóval ha érdekel, hogy hogyan is látom Kínát, nyugodtan kövessétek a történeteimet a fenti címen, amíg haza nem érek és itt folytatom. Addig is, búcsúzóul két zenemű, amelyek képzeletemben mindig azokon a tájakon játszódtak, melyeket most majd a valóságban is megláthatok: