Kínai napló II: Shanghai, Lanzhou

2010. 09. 07.

Na szóval, túléltem Shanghait, és most Lanzhouban vagyunk. A megérkezésünk teljesen simán zajlott, nem történt sem légi baleset, sem egyéb fennakadás; és ez a város sem jelentett különösebb sokkot számomra – de érdekes módon, Paulnak annál többet. Lehetséges, hogy én különösen könnyen napirendre térek az ilyen dolgok felett, vagy az is elképzelhető, hogy Taipei után már egyetlen ázsiai nagyváros sem fog különösebb meglepetést okozni – az viszont egyértelmű, hogy Shanghai-t látva az ember megérti, mit jelent az a szó, hogy „rizikótársadalom”. Maga a város valószínűleg nagyobb, mint Tokyo – ennél jóval nagyobb New York vagy Los Angeles sem lehet, népesebb pedig szinte biztosan nem. Óriási embertömeg mindenütt, a közlekedési szabályokat gyakorlatilag senki sem tartja be (a gyalogosok átsétálnak a piros lámpán, a kocsik áthajtanak a zöldön); Shanghai Station környékén különösen sok ember Kína minden vidékéről, ami ezt a környéket sokak véleménye szerint különösen kétessé, majdhogynem veszélyessé teszi – Japántól eltérően, ahogy a városok központi állomásai a legbiztonságosabb, leg-hipermodernebb helyek. Egyszóval Ázsia egyik legnagyobb városa nyüzsög, és csillog-villog: elképesztő, Tokiót is felülmúló felhőkarcolók merednek a ég felé, és a fáknak nincs szükségük karácsonyra, hogy ki legyenek világítva – minden este világítanak, most is.

A különbség a levegőben van Japánhoz képest, de megnyilvánul mindenben, a legapróbb részletekig: például Japánban soha nem bámultak meg, mint külföldit – nos itt ez elő-előfordul, sőt néha még le is szólítanak, persze kínaiul: „Honnan jöttél? Ugye Nagy-Britanniából?” XD

(Erre talán az az okuk, hogy Paul szerint a kínaiakban az a kép él az angolokról és amerikaiakról, hogy mind szakállat növesztenek, miközben a többi európaiak vagy nem annyira szűrösek, vagy borotválkoznak – és én, részben lustaságból, részben heccből, nem borotválkoztam, mióta úton vagyok, így képzelhetitek… ^^ de nem különösebben érdekel, szerintem Germanus vagy Vámbéry sem nagyon szabadulhattak meg az arcszőrzetüktől a sivatagban (bár ez azért messzire nem annyira durva hely, hehe), és egyébként is, korábban említettem a kishúgomnak, hogy milyen poén lenne, ha Kínában, igazzy utazó-image-el, egészen rövidre vágatnám a hajam, megnöveszteném a szakállam, és beszereznék egy kalapot XD tiszta Indiana Jones!! :P Ráadásul Liam egyszer azt mondta, hogy ha nem borotválkozok két hétig, ad nekem 5000 yent – haha, most akkor hajtsam majd be rajta? :P De egyébként is, egyszer szeretnék majd úgy Bohemian Rhapsody-t énekelni, hogy úgy nézek ki, mint Freddie Mercury – félmeztelenül, bajusszal és hosszú mikrofon-állvánnyal :dirr: - és a bajusz-növesztés még a szakállnál is kevésbé volt szimpatikus számomra, de ha szakáll-levágás alkalmával hagyom csak meg egy-két napig, az még elfogadható. ^^ Minderre csak azért tértem ki ennyire hosszúan, hogy ne lepődjetek meg azon, ha a Kínában készített fényképeken kissé… hmm… máshogy nézek ki, mint általában szoktam. Egyesek szerint fiatalabbnak is talán? XD Bár én amúgy is folyamatosan 20 évesnek érzem magamat, hehe…)

Visszatérve Shanghaira, Pault például meglepte az is, hogy mennyire hangosan beszélnek (majdhogynem üvöltöznek) körülötte az emberek a buszon, miközben Japánban mindenki még ilyen apróságokban is elkerüli, hogy a lehető legkisebb kellemetlenséget is okozza valakinek. Én a magam részéről ezen éppúgy napirendre tértem, mint minden felett – azt leszámítva, hogy már Koreában is úgy éreztem, eljövök otthonról, semmi különös meglepetés nem ért. Több ember, nagyobb tülekedés, nagyobb hajszoltság és stressz, és? Annak idején Taipei kapcsán is csak azért ért kisebb sokk, mert az a várost is legalább annyira hipermodernnek képzeltem, mint pl Nagoya Station környékét – és csakugyan, megvannak a hipermodern részei, de mellette óriási mennyiségű lelakott ház és lakótelep. Mondanom se kell, ezek megvannak Shanghaiban is. Utólag jutott eszembe, hogy az Új-Zélandra emigrált hazánkfia, egy régi híres fantasy-regény és szerepjáték-író Magyarországgal kapcsolatban blogjába írott szavai végül is remekül illenek azokra a helyekre is, amiket eddig Kínából láttam:

„....a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
...Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
...Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.”

De komolyan, ez mégis kit érdekel? Gondolom bárhol lehet ilyen jelenségekkel találkozni, akár Taipeibe, akár Jakartába, akár Manilába, akár Bombaybe, akár Budapestre megy az ember. Persze Új-Zéland a világ legbékésebb országa, úgyhogy ha ott berendezkedett valaki, és nem is akar sehova máshova elmenni onnan, az talán drámainak találja a dolgokat máshol. De ebben az esetben, hogy egy korábbi miniszterelnök egyik klasszikus szövegét idézzem (a sok közül): „El lehet menni (…), kérem szépen! Itt lehet bennünket hagyni! Tessék! Lehet menni!” :P Amúgy sokan érdeklődtek tőlem némi kétellyel afelől, hogy Japán „élhető világ”-e; nos, azt kell mondanom, hogy az egyik leg-élhetőbb ezen a világon, amennyiben valakinek fontos a biztonság, kiszámíthatóság, tisztaság, elégedettség; az, hogy a körülmények nem változnak nap-mint-nap, mindenki tisztában van az elvárásokkal és azoknak megfelelően cselekszik, és mindenki udvarias és odafigyelő mindenkivel, nem zúdítja rá a problémáit másokra. Ezért cserébe azt az árat kell fizetni, hogy ha nem illesz bele a társadalomba, jönnek a Gomböntők, mint a Peer Gyntben, és belegyalulnak/öntenek a megfelelő társadalmi öntőformádba (copyright by Ferber ^^); ahogy a mondás is tartja: a kiálló szöget beverik. Ha valakinek ez nem tetszik, tényleg el lehet menni; és sokaknak nem tetszik a japán barátaim közül, akiknek szándékukban is áll elmenni és inkább elviselik pl a hangulatot bárhol Európában, akár Magyarországon is – de lehet hogy csak azért, mert nem érzik át azt teljesen annak részeseként…

Ezzel szemben véleményem szerint Kína sokkal kevésbé élhető (ettől függetlenül azért mindenképp fogok itt tölteni valamennyi időt a kínai nyelvtudásom javítása végett, de véglegesen nem szívesen telepednék le itt). Én a magam részéről, még ha gazdag is lennék, nem szívesen élnék egy olyan országban, ahol ennyire látványosan nagyok a különbségek gazdagság és harmadik világ-beli elmaradottság között; még akkor is, ha kialakulóban van valamiféle kínai középosztály is (pl azok, akik ki tudják juttatni a gyerekeiket külföldre tanulni, ide tartoznak szerintem).

Újra és újra bebizonyosodik aztán, hogy a barátoknál nincs nagyobb kincs és segítség a világon. Ugyanis mikor megérkeztünk, Paul egyik régi barátja – egyébként középiskolai osztálytársa – fogadott bennünket, aki nemcsak hogy előre megvette nekünk a vonatjegyet is Lanzhouba, hanem segített szobát foglalni egy négycsillagos hotelben, amelyhez valamilyen kapcsolatán keresztül féláron, kb 4000 yenért jutottunk. Emellett egészen elképesztő, hogy mennyire aranyos volt velünk; ismeretes például, hogy Shanghaiban most éppen világkiállítás (EXPO) zajlik; nos, ingyen kaptunk tőle két jegyet az expo-ra is. Nekem eredetileg nem állott szándékomban oda ellátogatni – sőt, mivel a repülőjegyünk árát ez tette magasabbá, ez a rendezvény kezdettől fogva nem tűnt számomra túl szimpatikusnak – de ha már ingyen beléphetünk, akkor miért is ne? És csakugyan, a sanghai expo valami elképesztően jó szórakozás! Az egyes országokat bemutató pavilonok meglátogatásánál különösen mulatságos volt belegondolni, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, h gyakorlatilag mindegyikből vannak ismerőseim vagy barátaim ^^. Például Indonéziával kezdtük, mely látogatást Faisalnak dedikáltam gondolatban, aki most ténylegesen Indonéziában tartózkodik, és egyszer majd mindenképpen meg kell látogatnunk őt :). Aztán remek munkát végzett a thaiföldi (háromdimenziós film!), új-zélandi (bennszülött táncosok) és török (döner kebab és baklava ^^) csapat is; a magyar pavilonnal kapcsolatban olvastam az Indexen egy nem túlságosan hízelgő ismertetőt korábban, vagy legalábbis nekem az jött le belőle, hogy nem sikerült valami jól – és kicsit valóban túl modernnek tűnik, de a többi európai állam pavilonjaival összevetve hosszú sor várakozott előtte, úgyhogy biztosan nem lehet annyira rossz, bár mi végül is nem mentünk be (és bár – természetesen – a korrupció árnyéka vetül rá -.-). Amit sajnálok, az az, hogy nem tudtunk bejutni a szaúd-arábiai pavilonba, amelyhez több órányi várakozáson keresztül vezetett volna az út – az arabok invesztáltak a legtöbbet az expóba, még a kínaiaknál is többet: négy három-dimenziós filmjük van országimage céljából…

Expo után elmentünk egy étterembe, és vacsoráztunk. Ha ezt ilyen egyszerűen leírom, az nem ad vissza túl sokat, de úgyis külön bejegyzést, esetleg bejegyzéseket fogok majd szentelni a Kínában elfogyasztott ételeknek. Az étterem is meglehetősen luxus-kategóriájú volt, és mondanom sem kell, hogy a Kínában felszolgált kínai ételnek a Japánban található a nyomába sem érhet. Otthon ugyan még nem voltam jobb kategóriájú kínai étteremben, de vagy egy olyan érzésem, hogy azok se nagyon. XD Az ételek ára pedig nagyjából a fele a Japánban kaphatóknak, úgyhogy erősen ügyelnem kell majd arra, hogy ne hízzak meg, amíg itt vagyok. :) Egyébként, ha többen étkeznek együtt Kínában, akkor az a szokás, hogy nagyon sokféle ételt rendelnek, és mindenki vesz mindenből, különösebb sorrend nélkül. Így láthatóak sokszor a kínai éttermek képen a mesés ételek hihetetlen sokfélesége. Most nem megyek részletekbe az ételek vonatkozásában, de azért egy kép a hangulat érzékeltetése végett:

A vacsora után elmentünk abba az amerikai bárba, ahol Paul az elutazása előtti este elbeszélgetett egy fekete jazz-zenésszel, és remekül elvoltunk – mondhatni, egészen durva képek készültek ezúttal is, annyira, hogy nem is merem megmutatni őket… továbbá, egészen meglepődtem azon, hogy a kínai kommunikációs készségem az elfogyasztott alkohol-mennyiség arányában javul! ^^ De komolyan, egy idő után már egészen elképesztő dolgokat képes voltam gátlástalanul elmondani… mulatságos. Az is figyelemre méltó, hogy alapvetően nem szoktam szeretni a sört, de az itteni híres Qingdao nevű jószágot egészen megkedveltem, többek között azért, mert enyhe (nagyjából 3%), ebből kifolyólag egyáltalán nem keserű.

Aztán másnap nem különösebben csináltunk semmit, csak felültünk a vonatra, és harmadnapra meg is érkeztünk Lanzhouba. XD Pontosabban, szeptember 4.-én délután indultunk el, és 5.-én estére érkeztünk… ami, két órás késés mellett is, 25 óra vonat-utat jelent. -.- De azért egyáltalán nem annyira durva egy egy napos vonat-út hálókocsikkal, mint egy 12 órás repülőút: az ember itt könnyebben járkálhat fel-alá, feküdhet, ülhet, elmehet az étterem-kocsiba, a hálófülkében normálisan lehet aludni (még akkor is, ha a hely azért nem valami tágas, különösen ha az értéktárgyainak szorosan magunk mellé helyezzük), és különösen, ha barátokkal együtt utazunk – pl hat ember elfoglal egy teljes hálófülkét – egész tűrhetően el lehet lenni ott.

Végül is tehát megérkeztünk Lanzhouba, Közép-Kína egyik ipari központjába, és, hogy röviden érzékeltessem a benyomásaimat úgy, hogy mindenki megértse: gondolom nagyon sokan láttatok már nyomorúságos küllemű romániai közép-vagy nagyvárosokat. Nos, nagyítsuk fel ezeket tízszeres-százszoros méretre, tegyünk hozzájuk pár felhőkarcolót, szórjuk tele az egészet kanjikkal, és megkapjuk a kínai vidéki városokat. XD Nem mintha minden csak Lanzhoura lenne jellemző: az egész úton ilyen és ehhez hasonló kép tárul a fél Kínán végigvonatozó szeme elé (a falvakban a parasztházak még nyomorúságosabbak, az otthoni romatelepekkel lehetnek egy szinten), és Shanghaiban is, ha kijövünk a hipermodern felhőkarcolók közvetlen árnyékából. Mostanában sokat hivatkozom Germanus Gyulára, nos a Bengáli Tűzben, mikor a felesége kiakadt az 1930-as évek Indiájára, (Hajnóczy Rózsa) így fogalmazott valahogy:

„- Ezt nevezi Amija babu a tisztaság országának? Balkán ez, Gyula, Balkán!

- Ez? – nevetett keserűen az uram (=Germanus). – Nem, ez nem Balkán, ez a legsötétebb Ázsia…”

Szóval nagyjából ez lehet az első, ami az embernek eszébe juthat a kínai városokkal kapcsolatban. A második az, hogy remekül érzem magam itt. XD Például ezért is szeretek Romániába menni, mert egy kicsit olyan, mintha valami egzotikus országba utaztunk volna, hehe. De ez az egzotikusság hatványozottan igaz Lanzhoura: aki ide jön, az ugyan Kínába váltott jegyet, de egyidejűleg mintha kapott volna egyet valamelyik közel-keleti arab országba is.

Ez tényleg nem vicc: Lanzhou ugyanis a Kínában élő muszlimok egyik legfőbb központja. Ezek az emberek, akik Kína ötvenhat elismert kisebbségi nemzetiségének egyikét alkotják, hui néven ismertek (szemben az államalkotó, „a” kínai han-okkal), és olyannyira összefonódtak az iszlám hittel, hogy pl e vallás hagyományos kínai neve is „hui tanítás” (回教). A hui-ek a Selyemút kereskedőinek leszármazottai, és mindenféle közel-keleti-népekből verődtek össze, ezért egyetlen kínai kisebbségként nem rendelkeznek saját nyelvvel, csak az adott helyre jellemző dialektust beszélik (bár Paul anyja részben nem is hui, hanem az ő édesanyja révén valamiféle mongolra és ujgurra emlékeztető nyelven is tud).

A lehető leg-közhelyesebb, legtöbbet hallott turista-szöveg az, hogy „nem csak el szeretnék utazni egy helyre, hanem szeretném látni azt is, hogy hogyan élnek ott az emberek”. Szerintem amúgy a legtöbb új – vagy kevésbé újgazdag turista éppenséggel baromira nem akarja tudni, hogy tényleg hogyan élnek az emberek egy adott helyen – ez az antropológusok, költők és hivatásos kalandorok kiváltsága. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy első kézből tapasztalhattam meg: tulajdonképpen valami úton-módon belecsöppentem egy hagyományos muszlim család mindennapi életébe. XD Már csak azért is, mert Lanzhounak az a része, ahol Paul szüleinek egyik háza van (a háromból, a többi lakás a belvárosban) egészen úgy fest, ahogy az a bennünk a tradicionális arab építészetről élő képben: egyszintes házak, lapos tetők, erődszerű építmények, belső udvar, képek Mekkáról és házi macskák. ^^ Maguk a szülők pedig szintén arra a képre hajaznak, ami az egyszeri európaiban a közel-keleti muszlimokról él: apuka abban a jellegzetes (törökös, vagy éppen mecsetekben viselt) sapkában, aminek nem tudom a nevét, kopaszon, bajusszal; anyuka pedig kendővel a fején, igazi falusi néninek fest. Elnézve őket, egészen megdöbbentő, hogy mennyire messzire esett az alma a fájától Paul személyében – lám-lám, a kortárs környezet befolyása… de később, ahogy az egész (nagy) család összegyűlt, egyre inkább az a benyomásom lett róluk, hogy minden különbség ellenére egy olyasféle vallásos vidéki magyar családra emlékeztetnek, mint amilyenek az apai nagyszüleim voltak. Még boldogult Gyurka bátyánknak is van megfelelője, Paul nagybátyja személyében. Különösen a testvérei és az unokahúga fantasztikusan aranyosak és kedvesek, de egyébként mindenki rendkívül aranyos, szimpatikus és vendégszerető. Sajnálom, hogy a beszélt kínai nyelvtudásom nem annyira jó egyelőre, hogy részletekbe menően tudjak kommunikálni velük; kicsit olyasféle lenne a helyzet, mint Germanusnak, mikor első ízben fiatalon, nem túlságosan biztos lábakon álló török nyelvtudással látogatott el a hozzánk legközelebb eső iszlám országba, Boszniába (még a Monarchia idejében), hogy muszlimokkal találkozhasson… ^^ bár szerintem ebben az esetben, ha a fiatal Germanus lenne a helyemben, nálamnál messze jobb kínai nyelvtudással, még ő sem boldogulna egykönnyen itt, ugyanis legtöbben nem a standard kínait, hanem annak egyik nyelvjárását beszélik… XD szóval nem csoda, ha nem túlságosan sok mindent értek, különösen, ha nem hozzám szólnak… de whatever. ^^

Azt még hozzá kell tennem, hogy ha a Békés megyei rokonságomhoz, különösen a nagyszüleim generációjához hasonlítom Paul szüleit és családját, akkor mindennek a jó oldalára, és a rossz oldalára is rámutatok – de ezt hadd ne részletezzem, az érintettek tudják, mire gondolok.

Még valami. Paul egyik bátyja megkérdezte tőlem, hogy miben hiszünk mi ott Magyarországon? Természetesen azt válaszoltam neki, hogy „Istenben”, mire mosolyogva mondta, hogy „mi is”…

(Szükségesnek látom, hogy ejtsek egy-két szót az iszlámról, mivel gyakran az az érzésem, hogy az otthoniaknak, ha ezt a szót említik, csupa olyan dolgok ugranak be, mint „arab terroristák” „vallási fundamentalizmus” „nők elnyomása” és „kulturális-etnikai konfliktusok Franciaországban és Németországban”. Ezzel szemben, azok a muszlim vallású emberek, akikkel volt szerencsém találkozni, és tényleg komolyan veszik a hitüket, a lehető leg-szelídebb és legnagyszerűbb emberek között vannak, akiket valaha ismertem. Igaz ez például mindkét egyiptomi barátomra, akik mindketten a Mohamed nevet viselik, és azt hiszem, vannak annyira jó emberek, mint a legjobb keresztények, akiket ismerek; vagy ott van például Izzatillo, Faisal, és természetesen Paul is, aki valamilyen mértékben (khm, khm, hehe..) azért kakukktojásnak tekinthető, de whatever… mindezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy az iszlám vallást teljes egészében azonosítani a fentebb említett dolgokkal, éppen olyan téves előítélet, mint bármelyik egyéb. Különösen, ha belegondolunk a Kínában élő muszlimok, vagy egyéb vallások követőinek helyzetébe: egy kommunista államban tartják a hitüket, ahol a rendszer azt akarja, hogy az emberek egyetlen dologban higgyenek: Maóban, illetve ki tudja, lehet, hogy újabban a „fogyasztói értékekben” is? :P

De mindenesetre, az a véleményem, hogy aki az iszlám tanítását tényleg előítélet nélkül szeretné megismerni, az olvassa az általam mostanában annyit emlegetett Germanust, legalább ezt az írását itt (Terebess - insert url address here...). Persze az is távol áll tőlem, hogy abszolutizáljak bármiféle vallást, amelyek sokszor (nagyon sokszor) csak előre adott formalitást jelentenek az embereknek, de hát mi már csak ilyenek vagyunk: Murphy módjára, amit el lehet szúrni, azt el is szúrjuk…

És még valami: csak gondoljatok bele, valaki itt a világ másik oldalán megkérdezi tőlem hogy miben hiszünk otthon – ha kommunista, szocialista vagy libertariánus-konzumerista vagyok, mit válaszolnék neki? „Semmiben”? „Magamban”? Amúgy észrevettétek már, hogy a nem-hívők kivétel nélkül mindig azt mondják: „az a fontos, hogy higgy valamiben” – de azt soha, egyikük sem tudja megmondani, hogy pontosan miben is… komolyan, miben lehet még hinni? a felvilágosodásban? Auswitz és a többi ipari rendszerességgel megszervezett népirtás után van még olyasvalaki, aki tényleg hisz benne? /Kötelezően ajánlott olvasmány – Adorno-Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája!/ A természet uralásának tervében? a racionális lényként megalkotott emberben? a tudományban, így általánosságban? /Kötelezően ajánlott olvasmány: Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete és Feyerabend: minden!/ Ha valamelyest Jung módszerét követve teszem fel a kérdést, és nem arra kérdezek rá, hogy ténylegesen létezik-e Isten/metafizikai lét, hanem arra, hogy a vallásos és egyéb tudásformák lefokozása és a tudományos világkép abszolutizálása mit tett a világgal, röviden és egyszerűen, nagyon sok mindenkit követve rámutathatok: a felvilágosodás először Istent próbálta megölni, aztán az életet kiirtani olyan módon, hogy megtagadja az élő dolgokat illető tiszteletet, sőt imádatot a természettől, és pusztán nyersanyagként kezeli, ezáltal feléli saját alapjait; saját mítoszait (például az Adam Smith tényleges mondanivalóját kiforgató „láthatatlan kezet”) megalapítva, az emberek közti alapvető viszonnyá az együttműködés és bizalom helyett a versengést teszi, ezzel aláásva minden közösség egyik alakvető követelményét, a szolidaritást – vessünk csak egy pillantást Keynesnak azokra a szavaira, amelyekkel Samuelsonék közgazdaságtan tankönyvüket befejezik, megszívelendő tanácsként kezelve azt a baromságot, hogy „amíg végtelen bőséget nem érünk el(?), addig tegyünk úgy, mintha a rossz jó lenne(?), a jó pedig rossz(?)” – ugyanezt a szöveget idézik Kerekes Sándorék is környezet-gazdaságtan tankönyvükben, annak illusztrációjaként, hogy a mainstream közgazdaságtan ideológiája mit is tesz a világgal…

Elkalandozás befejezve. ^^” Mindenki vonja le a maga következtetését, hogy mit is akartam mindezekkel mondani…)

Szóval, tegnap (szeptember 5.-én) délután érkezünk meg, és mostanában pont Ramadán van, ami a legnagyobb ünnep errefelé, ezért Paul-ék alkonyat és napkelte között nem esznek. Az itteni ételek sem különösebben emlékeztetnek arra a kínai konyhára, amit otthon megszokhattunk – az ételek inkább a törökökéhez állhatnak közelebb szerintem. Például a kézzel fogyasztott bárány-sült, vagy az uborka-saláta; de vannak olyan dolgok, amik szinte pontos megfelelői egyes otthoni ételeknek, például a sós pálcika (csak éppen az itteniek U alakúak – ki tudja miért van ilyen mindkettőnknek? arra tudok tippelni, hogy a törököktől; figyelemre méltó, hogy a han-ok nem készítenek ilyeneket, hanem úgy vásárolják a hui-ektől), vagy a lebbencs-leves (bár ez utóbbiból az itteni nekem valamivel jobban ízlik, mint az otthoni :)); a dianxin nevű sütemény pedig, ha a tésztáját nem számítjuk, pontosan olyan tölteléket tartalmaz, mint a baklava…

A mai napon több helyre ellátogattunk Lanzhouban, például fordászhoz (átszámítva körülbelül 260 forint egy hajvágás…) és vettünk nekem egy új szemüveget (keretestől-mindenestől egy óra alatt elkészül, és körülbelül 7000 forintba ferült – ha a korábbi szemüvegem költségeivel összevetem mindezt, a (meglehetősen rövid) hajam is égnek áll tőle… XD), elmentünk Paul korábbi egyetemére, megkóstoltam a híres Lanzhou-ramen-t, amely több mint húsz féle fűszert használ, és nagyon-nagyon finom (bár állítólag a leghíresebb étteremben még ennél is jobbat adnak…); aztán több mint két év után újra megkóstolhattam egy keveset a kedvenc kínai cukromból, amely a Da Bai Tu, vagyis a Nagy Fehér Nyúl nevet viseli – egészen nosztalgikus, még Anett hozott nekünk ilyet Kínából, mikor az ELTE-n jártunk hozzá kínai órára! ^^ Ami még hátra van: bankszámla nyitás, ideiglenes mobiltelefon-vásárlás és utazási ügynökség-meglátogatás (ugyanis Xinjiangba remélhetőleg tudok majd csoporttal menni). Holnap és holnapután még Ramadan, ami azt jelenti, hogy nem nagyon lehet Paul barátaival szórakozni menni, mert nem iszik és nem dohányzik ezekben a napokban – hja, otthonhoz közel még ez a csibész fiú is megváltozik, hehe… de utána…^^ utána hamarosan Xian (Kína Kyoto-ja és az agyaghadsereg)!