Daichivel, a lakótársammal akivel azután költöztünk össze, miután Paul Kanazawába ment, sajnálatos módon nem találkozunk túl gyakran. Ez nem abból adódik, hogy ne lennénk jó barátok, ne kedvelnénk egymást, de még csak a „kulturális különbségekből” sem (ahogy azt az egyik zenekari tagunk lehetőségként felvetette), hanem abból az egyszerű tényből, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk. Többnyire mikor ő felkel reggel, én már elmentem az egyetemre; este pedig én már többnyire alszom amikor ő visszajön. Ilyen körülmények között nagyjából csak akkor tudunk hosszabban beszélgetni, hogyha előre megbeszéljük, hogy XY helyen találkozunk. Látható, hogy nagyon sok minden megváltozott Paul ideje óta; de akkoriban nem voltam ennyire elfoglalt, ő – mármint Paul – pedig gyakorlatilag semmit sem csinált, csak ivott és bulizott. Így hát a lakásunk is folyamatos buli-központként működött akkoriban. Ezzel szemben mióta elment, ha bulizni szeretnék, akkor inkább összejövök a barátaimmal egy bárban vagy valahol, de mindenesetre nem itthon. Hiába, sic transit gloria mundi, meg pantha rhei, és hasonlók.
A fentebb leírt helyzet érvényesült már tavaly októberben is, így hát egyszer úgy döntöttünk Daichivel, hogy elmegyünk egy koreai étterembe vacsorázni. Ezt az éttermet úgy ismertem meg, hogy még nyár elején hivatalos voltam egy koncertre az egyetemünk két alkalmazottjával (akik közül az egyik, egy jó 30-as nő, több évig élt Németországban, így állítása szerint nem igazán találja a hangot a japán férfiakkal :O), és a műsor végeztével megkérdeztem tőlük, hogy nem tudnak-e egy jó koreai éttermet a közelben, mert most valahogy arra támadt kedvem – meglepő módon tudtak. Így jutottam el első ízben az említett helyre.
Nem hiszem, hogy a magyarországi barátaim közül túl sokan találkoztak volna koreai ételekkel, de mindenesetre szeretném leszögezni, hogy egészen egyszerűen fenségesek. Hogyha Koreában járnék életem folyamán – amire azért van esély – az időm nagy részét valószínűleg evéssel tölteném. Nézzük csak, mik is a legnevezetesebb specialitásaik? Amit a koreaiak mindenhova magukkal visznek amolyan „ha nincs más, amit ehetnénk, akkor éljük túl ezzel” alapon, az a kimchi, vagyis a csípős káposzta, valószínűleg a leghíresebb koreai étel. (De gondban vagyok ezzel, mivel nem csak káposzta-kimchi létezik, hanem nagyon sokféle zöldséget használnak hozzá.) Aztán ott van a chige, ami olyasféle, mint a nabe Japánban, illetve a huoguo Kínában, vagyis egy leves-féle, amelybe sokféle földi jót – húst, tofu-t, zöldségeket, stb – helyeznek; ott van a chijimi, amit nem is tudom, hogy hogyan tudnék körülírni – az érdeklődőknek a Wikipediát, vagy Korea-rajongók blogjait javaslom :P –, ott vannak a különböző sült húsok, amelyeket salátalevélben zöldségekkel és csípős szósszal, esetleg miso-val fogyasztanak; stb stb. Az ételek többsége csípős, ami homlokegyenest ellenkezik a japán ízléssel – a japánok alapvetően képtelenek igazán csípős dolgokat enni, a híres wasabi is meglehetősen enyhe „nagyobb a füstje mint a lángja” dolog véleményem szerint. Így azok a külföldi ételek, amelyek alapvetően erősebb ízűek, Japánban mind amolyan „tompított” formában jelentkeznek. Például igazán jó döner kebabot sem ettem még itt – hiába, a magyarországi török ételek esetében Törökország közelsége (és az ízlésünk közelsége) azért mégiscsak fontos tényező. Mindazonáltal, ennek ellenére, ez a koreai étterem valószínűleg tényleg közel áll a valódi koreai konyhához, mivel egy koreai nénike vezeti, és egymaga készít el mindent, úgyhogy igazi „háziasszonyos” hangulata van az egésznek, az adagok pedig hatalmasak, szóval fantasztikus hely. Az első alkalom óta nagyon sokszor voltam ott – bár sajnos egy kicsit messze van –, és mindig más és más barátaimat vittem magammal.
Mindenesetre, ami a tavaly októberi látogatásunkat emlékezetessé teszi, az az, hogy a barátaim közül jelenleg Ákoson kívül csak magammal kapcsolatban vagyok biztos benne, hogy beszéltem valódi yakuzával. ^^” Hogyan is történt?
Vasárnap késő este volt, rajtam és Daichin kívül egyáltalán nem voltak vendégek, csak a koreai nénike, és egy japán fazon, aki elmondása szerint a barátja volt. Így egy idő után négyesben kezdtünk beszélgetni, és meglepve hallottam a nénitől, hogy:
- Sabu-chan régen yakuza volt ám! De azóta már abbahagyta, és rendesen dolgozik!
Persze „Sabu-chan” egy kurta „omeee nani itteru yaa”-val (kb: „te meg miket beszélsz”) reagált erre, de azt hiszem, teljesen egyértelmű volt mindenkinek, hogy amit a néni mondott, az tökéletesen igaz. Már csak azért is, mert Sabu-chan stílusa teljesen eltért minden japánétól, akivel addig találkoztam, pedig beszéltem már jó párral. Valahogy úgy érdemes elképzelni, mint a legutolsó kocsmatölteléket, akivel Magyarország legkisebb falujának legutolsó kocsmájában lehet találkozni: kivagyi, tenyérbemászó, ugyanakkor cinikus és végtelenül pesszimista fazon, akinek minden megnyilvánulása olyasmikből áll, hogy „ez is el van b*szva” „az is el van b*szva” „mou, Nihon wa dame da ze”, és hogy „a bankok rosszabbak, mint a yakuzák” (Nem hiszem, hogy a fazon látta a Koldusoperát, de Brecht legalábbis ebben mélységesen egyetértene vele XD). És ami különösen érdekes, az az, hogy egyes japán filmekben és animékben lehet látni yakuzákat, akiknek tökéletesen ugyanolyan a beszédstílusuk, mint ennek a fazonnak! Tényleg érdekes élmény. Egyébként amikor a családtagjaimnak meséltem erről, az első kérdésük természetesen az volt, ami valószínűleg a kedves Olvasónak is: „megvoltak az ujjai?” ^^” Nos, az ujjai, amennyire meg tudtam állapítani, mind megvoltak. :)
Bárhogy is, de mindezzel még egy roppant érdekes tapasztalatot tüntethetek fel az itteni élményeim között. :)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése