A 2010. november utolsó hetében Fukuokában tartott konferencia jellemzője az volt, hogy úgy éreztem, végre hazaértem. Ehhez képest a 2011. november 12-én Tokyoban, a Hitotsubashi Egyetemen tartott konferencia jellemzője az volt, hogy végtelenül magányosnak és oda nem illőnek éreztem magam. Elképzelhető persze, hogy az is közrejátszott a dologban, hogy hétfőn prezentációm volt a kutatás-módszertan órámon, amit éppen akkor írtam, így némiképp szorongással mentem oda… meg persze a szálloda, ahol aludtam, sem volt különösképpen lakályos hely… és groteszk módon, ami felvidított, az két találkozás volt, amelynek semmi köze nem volt a szakmai dolgokhoz.
Az egy évvel korábbi tokyoi utam alkalmával (amikor Ágival találkoztunk) odafelé éjszakai busszal, hazafelé pedig Shinkansennal utaztam. Ezúttal megfordítottam a képletet: az odautat tettem meg Shinkansennel – egészen egyszerűen azért, mert korábban megbeszéltük Mako-channal (mármint nem Zsófival, hanem a korábban Csehországban tanult zongorista kislánnyal), hogy találkozunk péntek este – így olyan este 19:00 körül már Shinjukuban voltam; sikeresen összefutottunk, és elmentünk egy thaiföldi étterembe, aztán nagy nehezen megtaláltam a szállásomat – meglehetősen mostoha hely volt, hiába nevezik „Shinjuku Business Hotel”-nek. -.-
Másnap délelőtt a szállásomon maradva folytatni akartam a prezentációm írását, de közölték, hogy napközben takarítás van, így hát távoznom kell; fantasztikus. Egyébként is, a szombati nap műsora nagyjából érdektelen volt számomra; a tavalyi konferencia egy-az-egyben izgalmasabb volt, a fő témából – amely az utilitarianizmus újjászületése – sem vagyok annyira szakértő, viszont a jó hír az, hogy ez a konferencia lehetőséget adott, hogy elgondolkozzak az utilitarianizmus kritikáján, és szerintem elég megsemmisítő módon sikerült elvetnem ezt is, de ez már egy másik történet… a lényeg az, hogy a szombati napon, úgy éreztem, semmi jó nem történt, még az esti parti sem volt túlságosan jó – egy évvel korábban a tanárom magával vitt és bemutatott mindenkinek, aztán elmentünk még egy késői nomikai-ra is; most viszont egyrészt elfoglalt voltam, így nem is gondoltam rá, hogy utólag igyak; másrészt pedig nem találkoztam a tanárommal, csak azokkal a professzorokkal beszélgettem, akikkel volt (bal)szerencsém találkozni július elején David Miller (balszerencsés) látogatása alkalmával. Aztán végül visszamentem a szállásomra, és befejeztem a prezentációmat, aztán kezdhettem azon gondolkozni, hogy internet híján honnan és hogyan fogom elküldeni Daichinak (nyelvtan) átnézésre…
Végül is erre egy Manga-Caféból került sor Shinjukuhez közel (arra gondoltam, mennyire mulatságos: hányan vannak Magyarországon, akiknek egy igazi Manga Café Tokyoban életre szóló élményt jelentene, nekem pedig már olyannyira megszokottá vált az ilyen hely, hogy egyrészt normális esetben kedvem se lenne elmenni; másrészt, ha már mindenképp el kell mennem, akkor csak fél óra internet-használat miatt térek be, a képregényekre rá se nézek…), aztán pedig visszamentem a Hitotsubashi Egyetemre, és végighallgattam a prezentációkat, amelyeknek egy része csakugyan érdekesnek bizonyult, mivel utóbb ezek végiggondolásával vált számomra világossá, hogy az utilitarianizmus úgy embertelen, ahogy van; de mint fentebb említettem, ez már egy másik történet, melynek elmondására máskor kerül majd sor. Mindenesetre délután elég gyakran pillantottam az órámra, mivel megbeszéltem egy olyan találkozót, amely azoknak a napoknak a legboldogabb élménye lett végül is. Bővebben: még nyáron, Zsófi esküvőjén találkoztam Zsófi egyik tokyo-i barátnőjével, Kirinnel, aki Yusuke-vel, a barátjával együtt látogatott el erre az alkalomra, és akiről korábban leginkább Ouran High School Host Club cosplay-e kapcsán hallhattam. ^_^ Nos, vele beszéltük, hogyha Tokyoban járnék, mindenképpen menjünk el majd együtt karaokézni; és mivel az idei konferencia pont Tokyo-ban volt, ezért írtam neki, hogy van-e idejük vasárnap este – szerencsére végül is volt, sőt Yusuke mellett Kirin még a bátyját is magával hozta erre az alkalomra (bár amikor úgy reagált a mailemre, hogy „hoka no otaku no tomodachi mo yobou ka na”, akkor lelki szemeim előtt az jelent meg, hogy legalább tíz csajt hoz majd magával, de whatever XD). Szóval végül is négyen mentünk el karaokézni, én pedig hosszú idő után ismét átéltem, hogy milyen érzés japánul anime-dalokat énekelni – sőt, azon is látható volt, hogy a társaim ezúttal tényleg otakuk, hogy egyrészt anime-zenéken kívül semmilyen más dal nem került műsorra (^^;;); másrészt pedig Kirin bátyja olyan ősrégi és elfeledett cuccokat vett elő a 60-as 70-es évek tájáról, hogy csak néztem. XD (Megjegyzem, Kirin cosplay-es szenvedélye addig terjed, hogy Zsófi esküvőjén fiúnak öltözött, úgyhogy valahogy az a kép élt bennem, hogy ő egyáltalán nem szép; ehhez képest kisebb sokkal ért fel, hogy rendes női ruhában Kirin tényleg csinos!!! XDDD) Egyszersmind azzal is szembesültem, hogy az animés hobbim már a múlt számomra; említettem már egyszer régen, de: mióta Japánban vagyok, egyetlen japán rajzfilmet se néztem, és egyetlen mangát sem olvastam (az Earl Cain-t végül is megvettem és hazavittem, hogy „majd egyszer befejezzük”) a 2009-es Aoi Bungaku óta, az pedig inkább japán irodalom, mint anime, tekintve, hogy irodalmi klasszikusok feldolgozásából áll. És egyébként is, az animék nagy korszakának már valószínűleg vége: ezer éve nem hallani olyan remekművekről, mint a Cowboy Bebop, a Wolf’s Rain, az Utena vagy az Evangelion. Inkább annak lehetünk szemtanúi, hogy a műfaj, akárcsak Hollywood, új ötletek híján „átmegy álomgyárból nosztalgia-gyárba” és egymást érik az újrafeldolgozások meg a folytatások folytatásai, persze az ezerszer felmelegített klisék mellett. De az „igazzy” otakukat ez azért nem zavarja talán annyira, mert mindig meg tudják találni a leg-elrejtettebb CUCCokat, amik egy kicsit is élvezhetőek; ha más nem, gondolom a tízezer Gundam sorozatban, vagy a One Piece és a Bleach sokszáz részében csak akad valami olyasmi, ami szórakoztató. :) (NB. jó, azért tényleg mindig van egy-egy poénos, némi újdonság-erővel bíró ötlet, pl a Tiger and Bunny Softbank-os és Coca Cola-reklámos óriásrobotjaira egyszer vetnék egy pillantást, a Natsume Yuujinchou pedig a sokadik sorozathoz érve is valószínűleg éppen olyan aranyos, mint az elején.) Azonban bízvást mondhatom, hogy én mindig is inkább „orientalistának” és nem annyira „otakunak” tekintettem magam, így tényleg érdekes érzés volt ismét valódi rajongók közé kerülni, akik egyébként végtelenül kedves és aranyos emberek – Kirin bátyja például, mivel a buszpályaudvart tényleg nagyon nehéz megtalálni Shinjuku közelében, ő viszont ismeri a helyet, eljött velem egészen a megállóig, amiért végtelenül hálás vagyok neki – egyedül csak óriási nehézségek árán lettem volna képes erre, de komolyan. Nagyon remélem, hogy eljön majd még az idő, amikor Zsófiékkal és Kirinékkel együtt fogunk karaokézni – mondjuk egy remek kis Ouran-openinget! XDDD
Ami pedig magát a konferenciát illeti… nos, a filozófiai, illetve jogfilozófiai témák sajnálatos módon többnyire olyan formán kerülnek előadásra, hogy az egyfajta kollektív maszturbációval ér fel jelentőség szempontjából abban az értelemben, hogy azon a mondjuk ötven emberen kívül, akik akkor és ott a teremben tartózkodnak, senkit sem érdekelnek az elhangzottak, és valószínűleg rajtuk kívül mások nem is igen értik. Pedig a filozófia legfőbb értelme az (lenne), hogy minden gondolkodni képes ember számára egyrészt útjelzőket, másrészt pedig vitatémákat nyújtson mind a személyes életvezetésük, mind pedig a közéleti kérdések szempontjából. (Azonban ez a „bennfentesség” nem csak a szakfilozófiára vonatkozik, hanem valószínűleg a legtöbb bölcsészet-tudományra is). Mindenesetre november 12-én, talán egy azon a héten korábban megesett balszerencsés találkozás miatt is, amely kellemetlen emlékeket ébresztett bennem, kénytelen voltam arra gondolni: kételkedem annak a jelentőségében, ami itt történik. De azok, akik itt vannak és már pozíciót meg elismerést kaptak, persze sohasem kérdőjeleznék meg saját magukat…
Azonban ezekről majd szót ejtek még később.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése