Történt egyszer, hogy Paul megházasodott… igen, végül nagy nehezen, ezernyi hisztérikus veszekedésen és felesleges hepaj-csináláson túl, végül Evelyn és Paul boldogan (?) egybekeltek. Ezen örömteli eseményen, amelyre Lanzhouban került sor idén március közepén, sajnos nem voltam jelen – éppen elegendő volt számomra az eljegyzésük is két éve – de a visszaindulásuknak és visszaérkezésüknek tanúja voltam, sőt, néhány fontos esküvői előkészületüknek is, ezért ebben a bejegyzésben ezekről fogok írni.
Szóval, még január végén történt, h felhívott Paul, hogy jön Nagoyába jegyesével együtt, mégpedig azért, hogy esküvői gyűrűt rendeljenek – nem mástól, mint Liam japán barátjától, akit Nishii-nek hívnak. A gyűrűk ugyanis igen drágák errefelé, ezért Paul megkérdezte Liamot (aki szintén esküvőre készül idén ősszel), hogy tud-e ajánlani valamit, és kiderült, hogy az isteni gondviselés már elrendezte a dolgot: Liam pár hónapja egy francia étteremben találkozott Nishii-vel, akinek a családja hagyományosan ékszerkereskedéssel foglalkozik, és mivel nagyon megkedvelték egymást, azóta is össze-összejárnak enni-inni, szóval remekül összebarátkoztak. Így mikor az esküvői gyűrű szóba került, Liamnak kapásból megvolt az ajánlata Paul számára. Paul pedig felhívott engem, hogy jöjjek velük, mikor Nishii-vel tárgyalnak az ügyről, hiszen előfordulhat, hogy nem értenek valamit, amit N. mond – bár mind Paul, mind Evelyn japántudása nagyot fejlődött az utóbbi időben, azért előfordul, hogy egyes alapvető szavak sem ugranak be. A lényeg az, hogy egy Yagoto környéki japán stílusú bárba beszélték meg a találkozót, továbbá megkértek, hogy hadd maradjanak nálam éjszakára.
Miután megérkeztek, találkoztunk Nishii-sannal, és meggyőződhettem róla, hogy nem véletlenül lett Liam barátja: rendkívül közvetlen, kedves, és egyszersmind amolyan „perverz állat” XD. Pontosabban, Liam éppen úgy kanadai, mint Terrance és Philip a South Parkban, vagyis kedveli a sikamlós poénokat és az „altesti” humort; Nishii esetében ezzel szemben csak a „megfáradt japán üzletember” perverziói vannak jelen, de azok hatványozottan. Úgy gondolom, Nishii érdekes adalékot szolgáltat számunkra Japán megértéséhez, de minderről majd bővebben lentebb. A lényeg, hogy első találkozásunk alkalmával Nishii elképesztően kedves volt: meghívott mindenkit a bárban, és mikor utána karaokézni mentünk, ott is, sőt, ezen alkalommal csatlakozott hozzánk Ninjin is, így ötösben adhattuk át magunkat az éneklés örömeinek.
Paul és jegyese kapcsolatához még egy apró mozzanat. Mikor hallottam, hogy esküvőt szervezni jönnek Nagoyába, úgy képzeltem, hogy feladták a korábbi „veszekedés – botrány – szakítok – elválok” stílusukat, és turbékoló galambpár lesznek. Ennek szellemében készítettem elő nekik a szállást éjszakára: két, eltolható fallal elválasztott szobám van, melyek közül az egyikben egy óriási, nagyjából másfél személyes, pihe-puha ágy, a másikban pedig egy egyszemélyes, kemény katonai matracra emlékeztető ágy van. Mivel jegyespár érkezik hozzám, ezért nagyjából egyértelmű volt számomra, hogy a kényelmesebb és nagyobb ágyban helyezem el kettejüket, én pedig megyek a kis ágyba aludni. Ehhez képest, mi is történt? Először is, amikor megérkeztek, átadtam Paulnak a két magyar sört, amit ajándékba hoztam neki otthonról, így kedves neje már kapásból azt láthatta, hogy alkohollal indul az este. Mikor kimentünk enni-inni Nishii-vel, ő, rá sem kérdezve, hogy mit kérünk, azonnal sört rendelt mindenkinek, és Paul természetesen kétszer annyit ivott, mint én. Ezután Ninjin és Paul még a karaokéból is kimentek a sarki fűszereshez sört venni (igaz, a karaoke-bárokban többnyire nem szabályos saját ételt és italt bevinni, de még soha nem láttam, hogy Pault ez a szabály érdekelte volna – persze, azt sem láttam, hogy bármelyik másik viszont igen…), ezért egy kis láda sör akkor is elfogyott. S miután visszamentünk a lakásomra, még azután is leugrottunk Paullal az utcára inni egy kicsit… nos, mindezek után, mikor nyugovóra tértünk, elhelyezkedtünk az ágyunkban, és mivel a két szoba közötti fal különösen vékony, egyszer csak üvöltözésre lettem figyelmes – majd óriási csapkodást hallok, végül csapódó ajtó hangját – Evelyn nyilván kiakadt, hogy kedves jegyese mennyit ivott megint, ezért kirohant az utcára. Paul természetesen (?), nyilvánvalóan megszokva az ilyen jeleneteket, a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Öt-tíz perc múlva újra ajtócsapódást hallok, de ezúttal valaki visszajött: és bár a kínai hallott szövegértésem még mindig nem tökéletes, de annyit ki tudtam venni Evelyn üvöltözéséből, hogy kirugdosta ittas jövendőbelijét az ágyából, mire Paul átjött hozzám, és megkért, hogy hadd aludjon velem egy ágyban ma éjszaka. Én pedig csupán bosszankodhattam azon, hogy miért is készítettem elő a két személy számára kényelmesebb ágyat ennek a kettőnek, mikor nem használják? -.- Sőt, ami még röhejesebb: mikor visszajöttek Nagoyába azért, hogy az itteni repülőtérről induljanak haza Kínába február 9-én, és egyszer megint nálam aludtak előtte, pontosan ugyanez a jelenet játszódott le ismét: Evelyn előttünk elmegy aludni, mi visszajövünk, Paul ittasan becsusszan mellé az ágyba, a csaj hepajt csap és kirugdossa, aztán Paul jön mellém aludni. XD De úgy tűnik, ezek ketten nem veszik túlságosan komolyan az ilyen jelenetezéseket – éppenséggel Paul másnap már röhögve mondta, hogy „megint kidobtak”.
A dolgok érdekes módon az esküvőjük után talán megváltoztak egy kicsit, ugyanis amikor március 26-án friss házasokként visszajöttek, és a jelenet első fele ugyanúgy játszódott le, mint korábban: Evelyn alszik, Paul ivott, be az ágyba mellé – na vajon kirugdusta ismét? Rendkívüli módon meglepődtem rajta, de nem…
Mindenesetre ezen március 26, hétfői visszatérést úgy terveztük, hogy Ákos is Nagoyába jön előtte, és mindenkivel közösen tudunk majd mulatni. Ákos vasárnap délután rendben meg is érkezett, este még elmentünk Harunával, Yukival és Niellel egy Yamachanba (mulatságos, hogy ugyanazon a héten voltam ugyanott „cat café” után Yumikoval és Hennyvel), aztán másnap kora reggel elindultunk a repülőtérre, ahol is a pekingi gépnek, mellyel álompárunk utazott, kilenc órára kellett volna megérkeznie. Csakhogy nem volt kilenc órai pekingi gép… mivel a következő járat 11:30 körül jött meg Pekingből, ezért megbeszéltük Ákossal, hogy addig várunk, aztán majd meglátjuk. Így remekül elvoltunk a repülőtéren, ettünk-ittunk, mászkáltunk, Ákos füstölt mint a gyárkémény – egy idő után, mikor sokat sétáltunk együtt, már én szoktam rá arra, hogy megkérdezzem: nincs kedved elszívni egy szálat? :P – vett egy kula alakú (!) nyalókát (ja mintha egy ilyet én is vettem volna XD), szóval remekül éreztük magunkat, ahogy Ákos később mondta, és amivel én is mélységesen egyetértek: „tényleg örülök, hogy ilyen jó barátaim vannak, akikkel az is poén, ha naponta négyszer ülünk fel a reptéri vonatra”. E mondat apropója talán már sejthető ^^” ugyanis az történt, hogy a korábbi mailben, amelyben megírta az érkezését, Paul kilenc órát írt – csak éppen nem reggel, hanem este!!! Rendben, az ilyen félreértések elkerülésére szoktam én mindig huszonnégy órás órát használni abban az esetben, ha időpontokat beszélünk meg – mert 21:00 az mindig este kilenc, de igen könnyű elnézni azt, hogy 9 a.m. vagy 9 p.m. az, amiről beszélsz – figyelembe véve különösen azt, hogy a 9 óra alapvetően reggel 9 szokott lenni… mindegy, kevés dolog tud különösebben felbosszantani, és azon a napon sem az időpocsékolás idegesített, hanem az, hogy már sokadszorra tettük volna meg a repülőtérre vezető utat – Japánban az utazás mindig drága, és a vonatjegy sem két fillér. Mindenesetre lelki egyensúlyom helyreállítása végett kénytelen voltam indítványozni egy hosszú sushi-evést Kanayamában, mellyel Ákos lelkesen egyetértett, bár lehet, hogy a tengeri sün megkóstolásakor később megbánta egy kis időre. :) Mindenesetre Ákos szeretett volna még egyszer találkozni Hennyvel, mielőtt visszamegy Indonéziába, így sikerült megoldanunk, hogy délután felnézzünk Hennyhez és adjunk neki egy kis búcsúajándékot, egy Rubik-kockát meg egy Vuk-mesekönyvet a kisfiának. Sőt, azt is sikerült elérni, hogy Ákos végre személyesen találkozhasson Yumiko-val, amely valószínűleg enyhén sokkos élmény volt mindkettejüknek. XD Nos Yumiko-nak nem annyira, ő később mondta nekem, hogy Ákossal kapcsolatban azt hallotta Hennytől, hogy „ő egy igazi gentleman”, tőlem eltérően… Ákos pedig láthatta, hogy hogyan rúg be/alszik be Yumiko két korty (!) sörtől, amit engedélyeztem neki, tudván, hogy nem igazán bírja az italt… Ákos kommentárja ezzel kapcsolatban csak az volt, hogy „b*meg, ha ennyitől be tudnék rúgni, milyen gazdag lennék” – és csakugyan, rendkívül gazdaságos, ha két korty sör elvezet a részegséghez, amelynek elérése érdekében másoknak tíz üveg is kevés…
A lényeg, hogy este 9-re visszamentünk a repülőtérre, és Paulék rendben meg is érkeztek, aztán Evelynt elküldtük aludni, és elmentünk izakayába enni-inni, majd karaokézni. Másnap Osu-kannonba mentünk némi gyrosért, aztán feltettük Ákost a buszra, és másnap utána küldtem Paulékat is, hogy turbékoljanak tovább Kanazawában. :)
Nishii márciusban nem tudott csatlakozni hozzánk, viszont Paulék februári hazamenetele előtt, mikor is Liam lakása üres volt, mert Liamék éppen valahol Spanyolországban nyaraltak Kazuho-val, ezért Liam megengedte, hogy buli céljára használjuk, és így egészen sok ember gyűlt össze, mint Rafik, Ghassen, Bertrand (Liam kanadai barátja) és Takae, a felesége, stb – szóval ez alkalommal Nishii ismét tiszteletét tette, és továbbra is nagyon generózusan, óriási mennyiségű ételt és italt hozott/fizetett mindannyiunknak. De nem csupán erről van szó: február 26-án, tehát jó két héttel az alkalom után, meghívott, hogy menjünk el kettesben enni-inni, meg szórakozni. Én kissé meglepődtem, de persze igent mondtam – és azt hiszem, ilyenformán alaposan megértettem Nishii-t, és egy kicsit közelebb jutottam Japán megértéséhez is.
Nagoya állomásnál némi rablóhúsra emlékeztető nyársonsülttel és sörrel kezdtünk, és én azt hittem, hogy ez lesz a befejezés is. De Nishii láthatólag nem így gondolta: hamarosan taxiba pattantunk (Nishii többnyire mindenhova taxival jár, ha nincs nála a saját kocsija), és elmentünk Sakaébe, ahol is megkérdezte tőlem, hogy általában hova szoktam szórakozni járni… hát, alapvetően nem szoktam szórakozni járni. XD De ez nem jelentett problémát, mivel az Okada Park környékén találkoztunk egy fülöp-szigeteki fazonnal, aki kedvesen invitált bennünket egy „filippina-bárba” avagy „cabaret club”-ba, mire Nishii mondta, hogy rendben, menjünk! :O
Szóval, korábban is hallottam e nemes műintézményekről, de azért mégiscsak más érzés volt személyesen megtapasztalni. A „kyabakura” („cabaret club”) intézménye európai szemmel nézve kifejezetten furcsa, vagy inkább érdekes. Tényleges prostitúció, vagy striptease nem zajlik az ilyen helyeken, a japánok mégis a „fuzoku eigyo” körébe sorolják őket. Miért is, mi is a lényeg? Bemész, leülsz egy asztalhoz, és csatlakozik hozzád egy lány, amolyan hostess, vagy te választasz egy lányt – aki a következő másfél órában nagyjából 3000 yenért (a mi esetünkben ennyibe került, persze Nishii fizetett, ahogy általában és aznap este is mindent XD de az árak felső határa a csillagos ég) eljátssza, hogy a barátnőd, vagy legalábbis hogy kedvel téged és érdekled őt. Testi érintkezés rendben van, a nyilvánvaló erogén zónákat leszámítva – például kézmegfogás, vagy ölelés engedélyezett – és egyébként is: nem történik semmi szexuális tartalmú dolog, csak beszélgettek. Mégis, a japán nők az ilyen helyek meglátogatását a megcsalással tekintik egyenértékűnek – legalábbis például Yumiko azt mondta nekem, hogy számára nem lenne elfogadható az, hogyha a barátja kyabakurába járkálna.
Akkor hát, mi az értelme az ilyen intézménynek? Igazából egyfajta „fake love”-ot jelent, olyasmit, hogy a lány csakugyan érdeklődést színlel irántad, a te egód pedig élvezheti egy szép nő figyelmét. Legalábbis így tudom magyarázni ennek az egésznek az értelmét. Annyiban csakugyan a prostitúcióval azonos szerkezete van a dolognak, hogy az ilyen helyekre látogató vendégeket valójában nem érdekli a hostess személyisége vagy „lelke” – egészen egyszerűen, használják őt, ha nem is a testének legintimebb részeit, de legalábbis a figyelmét. Angolul van is egy gyönyörű szó, ami illik erre: „intellectual whore” XD. És a magam részéről, ahogy nem tudom élvezni a prostitúciót – bármennyire is jól játszik a lány, nem hiszem el, hogy élvezne bármit, amit vele csinálok, vagyis a „lelke”, a tudata nincs ott, nem kezelem őt önmagában álló célként, hanem csupán a saját gyönyöröm eszközeként – akkor pedig mi értelme van az egésznek? – úgy ez a fajta „fake love” sem tölt el, illetve töltene el különösebb örömmel. De azért érdekes tapasztalat volt, annyiban is, hogy elbeszélgettem az egyik Fülöp-szigeteki lánnyal ott, aztán pedig Nishii megkérdezte, hogy milyen nemzetiségű nőt akarok, mire poénból közöltem, hogy „kínait” – és elvitt egy helyre, ahol kínai csajok voltak (!), szóval ott is elbeszélgettem valakivel – és a végén nem tudtam nem sajnálatot érezni ezek iránt a lányok iránt, jóllehet az életük nem annyira elborzasztó, mint a prostituáltaké, de például mivel mindkét csaj megkérdezett afelől, hogy milyen vízumom van, ezért úgy sejtem, hogy nekik viszont nincs érvényes vízumuk, hiszen ilyen munkára nem is szoktak kiadni… emellett pedig sem a Fülöp-szigeteki, sem a kínai vidéki lakosságot nem veti fel a gazdagság, így úgy gondolom, hogy ezek a lányok mindig küldenek haza némi pénzt a családjuknak. Szóval nem voltam képes úgy nézni rájuk, hogy csak a testi szépségüket illetve a lelki szemetesként használható figyelmességüket lássam.
Mindenesetre, Nishii nem csak erre a két – pontosabban a vacsorával együtt már három – helyre vitt el aznap este, hanem a két kyabakura között beugrottunk egy luxusbárba egy koktélra, aztán a végén, már éjjel egy óra körül, egy szecsuáni étterembe, ahol elbeszélgettünk (még egyszer mondom: végig mindent ő fizetett!), és azt hiszem, némiképp megértettem Nishii-t. Arra jutottam, hogy azért van velünk és azért csinál ilyen dolgokat, mert unatkozik.
A családja és ő maga is rendkívül gazdag, csak a szüleinek körülbelül ötmillió dollár értékű vagyona van, többek között három lakóházzal Nagoya környékén – japán viszonylatban már ez kiemelkedő értéknek számít. Így hát Nishii bárhová elmehet, bármit megvehet, ehet bármit, csinálhat bármit – egyvalamit azonban nem: nem költözhet külföldre, hiszen az üzleti kapcsolatai, az egész drágakő-business ide kötik, és egyébként is, egyetlen más nyelvet sem beszél értékelhetően – az angolja még rosszabb, mint az én kínaim (azzal a különbséggel, hogy az én kínai nyelvtudásom folyamatosan fejlődik). Megvan a stabil családja is, felesége és egy tizenéves lánya. A hétköznapok tehát békés kiszámíthatóságban sorjáznak számára, ahogy a japán társadalom alapvetően nagyon nagy hangsúlyt fektet a stabilitásra, kiszámíthatóságra, és biztonságra – vagyis alapvetően konzervatív értékekre. (Ezért jutott eszembe nem egyszer, hogyha nemes atyám itt lenne iskolaigazgató, valószínűleg remekül érezné magát.) De vannak emberek, akiket ezek a dolgok nem elégítenek ki – egészen egyszerűen, nem olyan a személyiségük, vagy a vágyaik. Ezért találniuk kell olyan dolgokat, amik kiemelik őket a hétköznapi otthonuk egyhangúságából. És így jönnek a külföldi szemmel nézve furcsa dolgok, mint a kyabakura, vagy éppen a cosplay – más és más korosztálynak és társadalmi rétegnek szólnak, de a szerkezetük ugyanaz. Igen figyelemre méltónak találom azt a vonást, hogy Japánban nagyon kedveltek az olyan üzletek, múzeumok, éttermek vagy bárok, amik egy másik világba röpítenek el – mint a Disneyland, vagy az Universal Studios, amelyek más országokban családi programok, de Japánban fiatal párokon keresztül báráti társaságokig mindenki látogatja őket, és óriási népszerűségnek örvendenek. Vagy a Meiji Mura, amelynek lényege, hogy felépítettek egy teljes falut Meiji-kori épületekből: „a látogató átvág egy ligeten, és a Meiji érában találja magát”. Vagy a Gundam bárok óriás robotjai, és az egész anime-otakuság: mindezek a más világokba való rövid sétákra szolgálnak azoknak, akiket a társadalmi normák annyira kifárasztottak, hogy úgy érzik, nem bírják tovább. És azt hiszem, ez lehet Nishii motivációja nem csak a kyabakura-látogatásra, de arra is, hogy szeret velünk szórakozni járni, sőt, általában meg is hív bennünket úgy, hogy fizet ételt-italt: neki néhány ezer yen meg se kottyan (számításaim szerint legalább 40000 ￥-t költött kettőnkre aznap este…), viszont velünk remekül szórakozik.
Elképzelhető persze, hogy néhány dologban tévedek a fentiek között, de mindenesetre úgy vélem, hogy már önmagában ezeken a vonások elgondolkozni is elég érdekes, úgyhogy mindent egybevetve rendkívül örültem, hogy összebarátkoztunk Nishii-vel. Akiről egyébként Ákos, miután számos történetet hallott róla, és végül találkozott vele, így nyilatkozott: „egészen konszolidáltnak tűnik, pedig úgy képzeltem, hogy egy meztelen nőkkel teli limuzinon fog érkezni…”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése