Az előző félévben négyszer találkoztam Ákossal, és ebből a negyedik akkor történt, amikor Paul is visszajött, ezért arról majd néhány bejegyzéssel később. Számíthatok még egy nulladik majdnem-alkalmat is a dolgokhoz, amikor is (2011) szeptember végén, nagyjából egy héttel Ákos második Japánba érkezése után, én is pont Osakában voltam, de akkor Demiékkel; és gondoltam, ha már ott vagyok, miért ne fussunk össze mi is – de akkor sajnos nem jött össze a dolog. Viszont jó egy hónap múlva, október 22-én Ákos ugrott el egy kis kanmurira Nagoyába.
Ez az alkalom különösen nosztalgikus volt, mivel Yukival, Harunával, Hennyvel, Raphaellel és másokkal is találkoztunk, úgyhogy egészen abba a hangulatba kerültem, mint mikor még Ákos is Nagoyában lakott… aki persze első felbuzdulásában megígérte, hogy havonta egyszer mindenképp ellátogat majd hozzánk, de én túlságosan dörzsölt vagyok már ahhoz, hogy bízzak az ilyen hirtelen jött ígéretekben – és voilá. :P
Viszont ami ennél az alkalomnál jelentősebb, az 2011 decemberi hazuatam előestéje és visszatérésem utáni utóestéje volt – ezúttal az Emirates Airlinessel utaztam Dubai-i átszállással, a mi szempontunkból viszont az a fontosabb, hogy a gépem Osakából indult és Osakába érkezett vissza. Így természetesen adta magát, hogy a december 16, péntek éjféli indulás előtt még elszórakozzunk egyet Ákossal a városban. Miután együtt töltöttünk néhány órát, Ákos hirtelen megszólalt:
- Péterem, miért van az, hogy mióta együtt vagyunk, azóta folyamatosan csak eszünk?
:DDDD
De tényleg, azt hiszem, az alma nem esik messze a fájától: pont olyan vagyok, mint a legtöbben a családban: hogyha elutazunk valahova, akkor ott az egyik legnagyobb élmény az evés szokott lenni. Mivel ezúttal Osakába mentem, ezért egy helyi specialitással, némi okonomi-yakival kezdtünk, aztán betértünk egy Gyouza no Oushou-ba némi gyouzáért; ezután pedig kiderült, hogy Ákos este találkozót beszélt meg néhány barátjával a koreai negyedben, némi sült húsra. Ez ugyan kissé már késő volt nekem, de azzal a feltétellel belementem a dologba, hogy előttük odamegyünk és előre kiválasztjuk a helyet, aztán ultimátumot adunk nekik, hogy vagy ez, vagy pedig ha valaki tud valamilyen másik alternatívát, akkor rendben van, de ne legyen keresgélés órák hosszat.
Nos, természetesen kiderült, hogy a barátok késni fognak, úgyhogy bementünk Ákossal egy helyre és ettünk egy keveset, mielőtt megérkeztek, én pedig csupán egy „üdv – viszlát”-ot tudtam mondani nekik, mielőtt elindultam a repülőtérre.
2012. január 9-én hétfő késő délután a visszaérkezésem még ennél is mulatságosabb volt, sőt, mondhatni jóval mulatságosabb. Kezdjük ott, hogy nem terveztem előre semmit; arra gondoltam, hogy egy rövid vacsora után megyünk aludni, és másnap reggel visszabuszozok Nagoyába. Végül is meglehetősen hosszú várakozás után voltam, ráadásul késett is a gépem.
Nos, érkezés után Juso állomásnál találkoztam Ákossal, és először is elhelyeztem a cuccaimat a lakásán, aztán természetesen kimentünk enni némi sushi-t. Juso környéke egyébként egészen érdekes: ahogy Ákos fogalmazott, errefelé este kilenc körül bezárnak a normális üzletek és… khm, másfajta üzletek nyitnak ki, melyek talmi gyönyöröket kínálnak súlyos tízezer yenekért a megfáradt japán üzletembereknek. Ráadáusul ahol prostitúció van, ott vannak yakuzák is, szóval remek kis környékre keveredett az egyszeri magyar fiú. Majd kaptunk egy telefonhívást Ákos barátnőjétől, Ayától, hogy épp hazaért, menjünk vissza és bontsunk pezsgőt. Nagyon röviden, Aya egy egészen kivételes személy, aki japán létére remekül beszél magyarul, mivel hét évig élt Magyarországon, és ezalatt karvezetést tanult az ELTE-n! Csakugyan elképesztő érzés volt az, hogy magyarul beszélhetek egy japán nővel, szinte leírhatatlan. Ráadásul zenéről is remekü el tudtunk diskurálni, szóval remek benyomásokat szereztem Ayával kapcsolatban, annyira, hogy nekik is ajándékoztam egy szelet sonkát. Éjfél körül Ákos felvetette, hogy mi lenne, ha elmennénk karaokézni, én pedig némi töprengés után igent mondtam, bár sajnos Aya nem volt kapható a dologra – ezért édes kettesben indultunk el a nótafa felé. És ez volt az első alkalom, hogy hatósági közeget láttam egy japán karaoke-bárban! Bővebben: az éjszaka folyamán, amikor kimentem a folyosóra némi italért, vagy harminc rendőrrel találtam szembe magamat, akik láthatólag nem voltak túlságosan elfoglaltak, de ettől függetlenül érdekes élmény volt látni őket – razzia lehetett? vagy prostituáltakat kerestek a szobákban? (Egyébként a karaoke-szobák be vannak kamerázva, de lehet, hogy egyeseket ez nem hat meg…) Most már sose fogjuk megtudni.
Ez a leírásom talán most kissé száraznak hat, de az az igazság, hogy kevés jobb dolog van, mint Ákossal együtt mászkálni mindenfelé: egyrészt mert alapvetően sohasem beszélek magyarul, így remekül kiélhetem magam (sőt, virtuóz könnyedséggel tárgyalhatunk ki vagy éppen szívathatunk másokat úgy, hogy az orruk előtt beszélgetünk, hiszen ki lenne képes megérteni, hogy miről is folyik közöttünk a szó?), de ezen túl is: ahogy egy későbbi bejegyzésben látható lesz, ketten még egy nyolcórás repülőtéri várakozást is remekül tudunk élvezni! Szóval köszönöm! :) Azóta lett folytatás, és remélem, lesz még a későbbiekben is!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése