Elmaradt bejegyzések rovat, part 2: Koncertek, találkozások és zene (2011. október, november 6, 2012. március)

Lentebb már leírtam – sőt Youtube videókkal is illusztráltam – hogy mik azok a zeneművek, amelyeket koncerten játszottam elmúlt év októberében. Végül is Yumikoval három koncertet adtunk ezzel a műsorral – Elgar Csellóverseny első tétel, Dvorak Rondo, Bartók Román Népi Táncai, és Fauré Álom Után-ja –, és az a meglepő élmény ért, hogy rájöttem: tudok csellózni! XD Pontosabban úgy is tudok csellózni, hogy nem gyakorlok, csak koncertek előtt a nehezebb részeket (mint pl a durvább futamokat az Elgar középrészében) – és az eredmény tökéletesen hallgatható lesz. Egészen pontosan, még emlékszem azokra az időkre – bár csak halvány emlékképként – amikor éreztem olyasmit, amit úgy hívnak, hogy „lámpaláz” – és most? Semmi, még csak kicsit sem vagyok ideges koncertek előtt. Emellett, mielőtt Japánban jöttem, Judit azért megtanított csellózni valamennyire (egy olyan jó zenész mellett, mint ő, szerintem bárki fejlődne, meg ha teljesen tehetségtelen is), és az elmúlt évek zenekari tapasztalata is használhatott valamennyit. Mindenesetre, roppant hálás vagyok Yumiko-nak is, aki lehetővé tette nem csak azt, hogy eljátszhassak bármilyen koncertprogramot, amit szeretnék, de még azt is, hogy pénzt kapjak a zenélésért – zenész szaknyelven ezt „hakninak” hívják XD – olyasmi, amiről még csak nem is álmodhattam, amikor Magyarországon voltam, ehhez képest itt…

Szóval valószínűleg a felnőtté váláshoz és a mindennapi életben megvalósított lazasághoz, meg az általános élettapasztalatoz lehet köze a dolognak. Érdemes belegondolni, hogy az általam ismert zeneművek többségét – túlzás nélkül a zeneirodalom jelentős része, Mozarttól napjainkig, számos terra incognitát is feltárva – már ismertem 16-20 évesen is, utána ritkasággá vált számomra, hogy olyasmivel találkozzak, ami igazi újdonságot jelent – és mégis, korábban képtelen voltam saját magam értékelhetően zenélni. Persze, ahogy mondtam, kellett az is, hogy Judit megtanítson csellózni, de amikor tőle tanultam, még akkoriban sem tudtam egyetlen olyan előadást se produkálni, amelyet ma értékelhetőnek neveznék. Sokszor gondolok arra, mennyire büszke lenne Judit, ha hallaná a mostani koncertjeimet. Talán egy nap majd újra tudok zenélni neki is. ^o^ Sőt, mivel legközelebb kicsit hosszabb ideig leszek Magyarországon, akár vihetnék is hozzá egy versenyművet meghallgatásra, már ha ráér… mondjuk Sosztakovicsot. XD

Ami azonban Juditnak sem sikerült, az az volt, hogy megszerettesse velem Bachot. Bár az összes tanítványának folyamatosan kellett tanulni valamilyen Bach-tételt, és az ő magyarázatai még érdekessé is tették a tanulást – ettől függetlenül, lehet, hogy sekélyes az ízlésem, de míg sokan Wagnert hívnák „nehéz” zeneszerzőnek, nekem Bach az. Ezt persze egy olyan ember mondja, aki 17 évesen szövegkönyvvel és partitúrával hallgatott végig teljes Wagner-operákat…

De egyetlen alkalommal az is előfordult tavaly ősszel, hogy Bachot játszottam – és mivel Judit tanította meg nekem az előadott műveket, ezért közvetetten neki köszönhetem azt, hogy többet kerestem ezzel a „haknival”, mint a többi koncertjeimmel együttvéve.

Október 30-án történt, a következőképpen. Úgy egy héttel előtte megkértek, hogy zenéljek egy Welcome Partyn, és mivel nem állt rendelkezésre zongora kísérethez, ezért adta magát Bach G-dúr Prelúdiuma. Ez egészen tűrhetően le is ment. Pár nappal ezután felhívott egy kínai lányismerősöm, hogy nincs-e kedvem szólóban előadni valamit egy partyn, 10000 yent kereshetek. (O_O) Erre természetesen azonnal igent mondtam, a részletek ismerete nélkül. A megadott napon kaptam egy üzenetet a lánytól, hogy az említett „party” egy szállodában lesz Sakae közelében, és ő meg egy barátnője – akiknek egyébként a tánc a hobbijuk – énekelni is fognak. Na mondom ez érdekes lesz. Időben odaértem, találkoztunk, felmentünk a tizenhatodik emeletre… és kiderült, hogy a party egy privát szobában lesz, és csak úgy mellesleg, mindenki kínai (O_O) és utóbb az is világossá vált, hogy a Kommunista Párt valami főmuftija barátjának ünneplik a születésnapját, úgyhogy ez az a rendezvény, ahol zenélni fogunk XD (Magamban erre meg is jegyeztem, hogy nem elég, hogy Bachot kell játszanom – hiszen egyetlen másik értékelhető szólódarab sem létezik csellóra, ami ilyen körülmények között előadható, ha úgy tetszik, „partiképes” lenne – de még vörös nagytőkéseknek is… XD dupla árat kellett volna kérnem. :P) Mindenesetre kifejezetten érdekes élmény volt, sose gondoltam, hogy valamikor Bachhal is fogok még pénzt keresni, ráadásul magasabb haknidíjjal, mint valószínűleg a legtöbb otthoni hivatásos zenész ismerősöm :P

De ennél jóval „intimebb”, illetve valamelyest kellemesebb zenei élményeim is voltak. A tavaly februári Magyar Rapszódia óta nem zenéltünk együtt Nagai-sannal, aki – talán már említettem – azóta a kollégiumunkból is elköltözött, ahol valaha összebarátkoztunk. (Sic transit gloria mundi, ismét…) Utoljára nyáron találkoztam vele Kanoko-val (a barátnőjével, aki egyébként szoprán énekes); akkor egy nyári fesztiválra voltunk hivatalosak, ahogy azt meg is írtam. Ezúttal egy zenei fesztiválra hívtak meg november 6-án, ahol már begyakorolt slágerünket, az Okuribito című film zenéjét (ketten) és egy dalt egy Saka no Ue no Kumo című japán filmsorozat főcímzenéjéből (hármasban) adtuk elő. Ez az alkalom annál inkább is nagyszerű volt, mert a helyszín Kanoko általános iskolája, így előtte és utána is Kanoko-ék házába mentünk, ahol ismét bepillanthattam abba, hogy milyen egy itteni család mindennapi élete – Kanoko édesanyja különösen el volt ragadtatva tőlem, de a testvérei és különböző fokú rokonai is végtelenül aranyosak voltak. A házuk is nem egészen Nagoya városban, hanem Kasugaiban, vagyis vidéken van, így jóval otthonosabba a környezet, mint az itteni lakások többsége. Emlékként íme itt van a hármasban játszott dal:

Nem a saját koncertem ugyan, de Haruna január 22-én (vasárnap) meghívott az egyetem kórusának a hangversenyére (amelyen egyébként egyik barátja is énekelt – tőle kapta a jegyeket). Ezen alkalommal két dolgon lepődtem meg nagyon: először is, hogy mennyire jól énekelnek a kórustagok – ami különösen annak fényében meglepő, hogy még emlékszem rá, hogy az egyetem szimfonikus zenekara mennyire pocsék; másodszor pedig, a műsoron japán szerzők kórusművei szerepeltek, és ismét csak szembesültem azzal, hogy mennyi tehetséges ember és mennyi kreatív energia van a világon. Az első, Nobunaga Takatomi Cowboy Pop című alkotása (a címe elsőre egészen úgy hangzik, mint a „Cowboy Bebop”, nem? XD) például ötletességben messze felülmúl mindent, amit a Bartók konzervatórium zeneszerzés szakos hallgatóitól valaha is hallottam (bár nem tudom mennyire értékelhető valakinek, aki nem érti a szöveget – és talán nem is fair az összehasonlítás egy híres komponista és zeneszerző-növendékek között). Sajnos a Youtube-on nem nagyon lehet felvételeket találni ebből a darabból, de itt van néhány – játékosság, álmodozás, magány és rémült hangulat egyaránt végigvonulnak ezen a művön:

A második műsorszám szövegeinek költője meglehetősen híres (amint eszembe jut a neve, ide is írom XD), és minden sort átitat a buddhista filozófia, amely napjainkra egyáltalán nem mondható kifejezetten keletinek – úgy vélem, hogy az egész emberiség közkincsévé váltak az olyan gondolatok, mint hogy „aki mást gyűlöl, az önmagát gyűlöli; aki mást megbánt, az önmagát bántja”.

A harmadik műsorszám pedig nem japán szerző, hanem John Rutter zenekarkísérétes Te Deum-a volt, akiről sajnos korábban még nem hallottam, de hát ebből is látszik, hogy mindig tanul valami újat az ember – a ráadásként adott darab megvilágítja, hogy milyen hangulatú művekről is van szó:

Voltunk egy Mahler-koncerten is, de arról majd külön bejegyzésben, inkább hadd meséljek itt még a második koncertműsorunkról Yumikóval, amelyet március folyamán háromszor adtunk elő. Ebben a következő művek szerepeltek: először is Fauré három darabja, az Elégia, Sicilienne és az Álom Után; Haydn C-dúr Csellóversenyének első és második tétele; valamint Poppertől a Gnómok Tánca és a G-dúr Tarantella.

Ezek a koncertek még a korábbiaknál is jobban sikerültek, bár a műsort meglehetősen praktikus szempontok alapján alakítottam ki: egyrészt olyan darabokat szerettem volna, amiket már ismerek, hogy ne kelljen különösebben gyakorolni olyan időben, amikor meglehetősen elfoglalt vagyok; másrészt, a Haydnra az a magyarázat, hogy szóba került, hogy eljátsszam szólóban zenekari kísérettel is, és erre való felkészülésként, akárcsak korábban Popper Magyar Rapszódiája esetében, a lehető legjobb az, hogyha minél több zongorakíséretes koncerten műsorra kerül. (Amellett persze, hogy felháborító módon Mozart nem írt egyetlen csellóversenyt sem – fagottversenyt meg oboa-concertót bezzeg igen, grrr – így a klasszikus versenyművek igazán drága kincsnek számítanak a cselló-irodalomban.) Ugyanakkor a Haydn-koncert hangulata csakugyan Mozartot idézi, különösen a második tétel földöntúli szépségében.

Ami Fauré Elégiáját illeti, melyet egy barátja halálának alkalmából írt, azt hiszem, nem nagyon létezik még egy olyan zenemű, amellyel jobban lehetne illusztrálni azt, hogy a szépség mennyire képes megvigasztalni az embereket, avagy segíteni őket, hogy megbékéljenek, mint ahogy egy neves filozófusokkal készített interjú-sorozat címében is áll („Beauty and Consolation”). A kopogó c-moll akkordok monoton, nehézkes vonulása végtelen szomorúságot áraszt, ahogy a csellón megjelenő első téma is; aztán ahogy a basszus Asz-dúrba fordul, a mű valami elképesztően gyönyörű édességű dallamba megy át; hogy aztán annál drámaibb legyen az első téma fortissimo visszatérése.

Az Álom Után-ról már írtam lentebb, így hát ezt kihagynám;viszont a Sicilienne valójában az Álom Után „álmának” is tekinthető: csakugyan olyan ez a zene, mint egy lenge selyemfüggönyön áthallatszó, holdfényes éjszakán felhangzó álombéli dal, amelyhez kivételesen jobban illik az eredeti fuvola-hárfa hangszerelés, mint a cselló-zongora változat – de ez persze nem jelenti, hogy ne lehetne csellóval is átadni valamit a mű hangulatából:

Popper Tarantellájáról már írtam; a Gnómok Tánca, amelyet pedig első ízben 1999-ben játszottam el, a szerző „Im Walde” („Erdőben”) című szvitjének leghíresebb tétele, egy remek zenei vicc a maga szűkített akkordjaival, amelyek félelmetesnek tűnnek (és azok is lehetnek, például Lisztnél) de közelebbről megnézve ártalmatlanok. :) Popper gnómjai sokban hasonlítanak Grieg Manók Táncának és Peer Gyntjének manóira, de azoknál némiképp zömökebbek, nehézkesebbek és kövérebbek; mindenesetre legalább ugyanannyira jópofák:

Azt hiszem, Hennyről egyetlen 2010 nyári program ismertetését kivéve még nemigen meséltem ebben a naplóban, pedig megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, és a legutóbbi koncert folytán a történetem ezen részének meglehetősen fontos szereplője lett. Szóval, Henny Rosalinda (második nevét egy brazil szappanopera hősnőjéről kapta XD de egyébként az indonéziaiaknak nincs családnevük, többnyire az apjuk nevét használják, ha szükséges) egy végtelenül kedves indonéziai nő, aki a GSID Master kurzusát fejezte be idén márciusban, és a kisfiával lakott itt, akit egyébként Kaakaa-nak hívnak (igen, mint a focistát; és igen, a röhögés elkerülése végett írom a nevét dupla „aa”-val). Ákos is összebarátkozott vele, sőt, Ákossal előbb találkozott, mint velem; és tavaly előtt nyáron volt egy emlékezetes alkalmunk (amelyről bejegyzést is írtam), mikor is Harunával, Shiorival és Yukival együtt elmentünk román étterembe, aztán pedig még a lóhúst is megkóstoltuk, végül egy Gundam Café-ban kötöttünk ki – hát igen, emlékezetes alkalom volt. ^_^

A rossz hír az, hogy Henny idén márciusban diplomázott, így március végén haza is mentek; a jó viszont az, hogy jó egy hónappal előtte összebarátkoztak Yumikoval is – egyébként fogalmam sincs, hogyan illetve kin keresztül, mindenesetre úgy tűnik, igaz, hogy a jó emberek előbb-utóbb megtalálják egymást, Nagoya pedig tényleg kicsi, mindenki ismer mindenkit :)

Mindenesetre, még tavaly előtt terveztük, hogy elmegyünk egy Neko Caféba Hennyvel, és sokszorosan biztosítottam őket, hogy a farkuknál fogva fogom lóbálni a macskákat ott… a Neko Café ugyanis egy olyan kávézó, ahol macskákat tartanak, amelyekkel el lehet játszani két ital között. Viszont roppant mulatságos, Ákos még régen volt egyszer, és mesélte, hogy a macskák mind roppant álmosak voltak, mintha bedrogozták volna őket… hát, az ember könnyen vélheti úgy, hogy a japánoktól még ez is kitelik XD.

Nos, végül is az történt, hogy a legnagyobb koncertünkre, amelyet egy Nakamura Kuyakusho közelében elhelyzkedő kórház nagytermében tartottunk, meghívtuk Hennyt és Kaakaa-t, és a koncert után Yumiko nagynénje elvitt négyünket egy botanikus kertbe, majd pedig egy indonéz étteremben kötöttünk ki vacsorára. Ez most egy nagyon rövid és sommás összefoglaló, de tudok szolgáltatni néhány fényképet a hangulat illusztrálása végett. :)

Ami pedig a szokásos éves zenekari koncertünket illeti, erre április 8-án vasárnap került sor, és megintcsak kifejezetten tűrhetően sikerült, bár a műsor ezúttal nem állt annyira közel hozzám, mint egy évvel ezelőtt – valószínűleg azért is, mert egyrészt idén barokk művek is szerepeltek a listán; másrészt talán azért, mert nem játszottam semmi szólót? XD De nem is, igazából kifejezetten jól sikerült alkalom volt. Mindenesetre azért a befejezés után tartott estebéd alkalmával biztos ami biztos alapon elbúcsúztam a zenekarunk tagjaitól, mondván, hogy elképzelhető, hogy ez volt az utolsó tavasz, amit együtt töltöttünk – de így vagy úgy, köszönöm az eddigi nagyszerű alkalmakat és kedvességet.

P.S.: Végül a helyzet úgy alakult, hogy nem a 2012-es lett az utolsó tavaszom Japánban, és így minden emberi számítás szerint a mostani utáni koncertünkön Saint-Saens a-moll Csellóversenye következik majd – kettőt találhattok, hogy kinek az előadásában! :)