Elmaradt bejegyzések rovat, part 5: Gondolatok Mahler zenéjéről egy Hatodik Szimfónia-előadás után (2012. január 27.)

Január végén Harunáékkal voltunk egy koncerten, ahol Mahler Hatodik Szimfóniáját hallgattuk meg. Érdekes, hogy éppen pont tíz éve, 2002. február elején hallottam ugyanezt a művet élő előadásban. De ennyit az egybeesésekről.

Ebből az alkalomból azonban, ezt a bejegyzést annak szentelem, hogy egy kicsit megvilágítsam, miért is szeretem, vagyis szerettem mindig is annyira Mahler zenéjét? Mivel ez nem változott azóta, hogy 13 éves koromban nyáron meghallottam az Első Szimfónia Fináléjnak nyitó hangjait. Természetesen az ember változik, és a változásban benne foglaltatik az ízlés változása is, azonban számos dologban mindig is ugyanolyanok maradunk. És az, hogy minden zene közül, amit eddig írtak, Mahleré az, amely a legközelebb áll hozzám – nos, úgy tűnik, ez sem fog különösebben módosulni már, ahogy az sem, hogy Bachot és a barokkot sem fogom túlságosan megkedvelni, hiába tett meg mindent a maga részéről Judit, hogy ez ne így legyen.

Szóval, igen, az első „komolyzene”, amit valaha hallottam és arra inspirált, hogy magam is foglalkozzak zenével, az Mahleré volt, ahogy az első partitúra is, amit a kezemben tartottam: emlékszem, hogy általános iskolai ballagásom utáni napon (tehát úgy 14 évesen) szereztem be a Hetedik Szimfónia kottáját, és onnantól kezdve sokáig minden akörül a darab körül forgott. Ami a most újra hallott Hatodikat illeti, annak a kotta-beszerzésére akkoriban várnom kellett még jó egy évet, mivel a partitúrák mindig is drágák voltak, a középiskolások zsebpénze pedig korlátozott, abban az időben pedig még nem voltak olyan remek weboldalak, mint az imslp. :)

De nem nosztalgiázásnak szántam ezt a bejegyzést… szóval, miért is van az, hogy minden más zenénél jobban szeretem Mahlerét?

Azt hiszem, két fő okot tudok említeni. Az egyik az, hogy Mahler minden más zeneszerzőnél szenvedélyesebb és extatikusabb. Természetesen ez egy folyamat része a nyugati zenében, amely a barokktól a huszadik századig tartott; ahogy a zene egyre nagyon hangsúlyt fektet a szerző individualitására és a mű személyességére, úgy kap a művek hangulata is egyre nagyobb érzelmi intenzitást.

Vessük össze például Mozart kép-áriáját a Varázsfuvolából Wagner Walkür-je első felvonásának végével! Mindkét részlet a szerelemről szól, de micsoda különbség: a Mozart-ária a főhősünk szerelemre lobbanását végtelen eleganciával, arisztokratikus módon beszéli el; csakugyan, ahogy comme il faut egy herceg esetében, mint amilyen Tamino. Ezzel szemben Wagner két hőse olyan intenzitású és szenvedélyességű zenei háttér előtt talál egymásra, h a hallgató szinte azt várja, hogy ezek nyílt színen egymásnak esnek egy menetre, vagy ha netalántán nem is, hát – ahogy a szövegkönyv mondja – a felvonás legvégén kirontanak Hunding kunyhójából a tavaszi erdő éjszakájába, és majd ott. Mint a történetből tudjuk, egyébként így is történt. XD

Az opera műfaja persze, amelyből a fenti két példa származik, mindig is érzelmesebb – ha úgy tetszik, szentimentálisabb – volt, mint a szimfonikus zene, és nem kell hozzá sok fantázia, hogy rájöjjön az ember, miért: egyszerűen a színpad törvényszerűségei és az emberi énekhang használata már előre meghatározta, hogy szükség van az érzelmek erőteljesebb kimutatására, már a barokkban is. De a szimfonikus és hangszeres zene ennyire soha nem volt intenzív; sőt, eredetileg nem volt más, mint – megintcsak a barokkban – „instrumentumokra alkalmazott matematika”. (Aki ezt nem hiszi, vesse csak bele magát a fúgaszerkesztés rejtelmeibe.)

Mahler a szimfonikus zene területén alkotott, viszont operakarmesterként dolgozott; és ez, különösen a Wagner-i életmű hatásával együtt erősen rajta hagyta a nyomát a művein. Röviden, Mahler az, aki szimfóniáin belül világgá üvölti a fájdalmát, a szeretetét, a szenvedélyét, az örömét, az összes lehetséges érzelmet – miközben személy szerint nekem mindig is nehézséget okozott az érzelmeim kimutatása, különösen tizenévesen. Így hát, micsoda könnyebbség, hogy itt van helyettem ez a zene, ami mindenkinek elmondja, hogy mit is érzek! (Más kérdés, hogy a körülöttem levőket ez mennyire érdekli, hehe. XD) Voltaképpen a mai irodalomtudományt mindenféle kisebbségek „képviseletévé” változtató irányzatok helyett azt kellene megérteni, hogy az a művészet, amely csakugyan tökéletesen „képviselni” tud valakit, azaz az egyes ember, egy individuum konkrét érzéseit megjeleníteni, a szó szoros értelmében esztétikai reprezentációként, az csak a zene – mert mindig közvetlenül az anyagtalan érzelmeket jeleníti meg, és nem egyes generalizált „csoportok” mesterségesen kialakított, valójában többnyire nem is létező érzelmeit, amelyek meg ha netán léteznek is, akkor sem feltétlenül vonatkoznak teljes mértékben a „csoport” minden tagjára, hanem sokszor csak a csoport tagjaitól egyébként elidegenedett „leghangosabb képviselőikre”. (Igen, ez azt jelenti , hogy a „jog és irodalom” jellegű baromságokat, valamit a „kisebbségi irodalmakat” és a hasonlókat kidobtam a szemétbe; bár nem ez az egyetlen változás a gondolkodásomban a néhány évvel ezelőtti óta… :P De vissza Mahler zenéjéhez.)

Mert mik is az érzéseim? Például hogy milyen átélni a Sors kalapácsütéseit, ahogy a Hatodik Fináléjában áll:

Vagy hogy milyen érzés a belenyugvó szomorúság és a kétségbeesés váltakozása, míg végül feltárul előtted a Pokol kapuja…

Vagy milyen érzés egy tévedésnek bizonyult „szerelem” fájdalma (az idézőjel ezen a helyen szándékos és szerintem jogos; de erről majd egyszer később):

(Megj.: e dal magyar szövege itt található, a listán a no. 4-es.)

Vagy hogy ilyen érzés az érzelmek csapongása a keringő gyengédségétől a kirobbanó vadságig:

Vagy milyen érzés a nyugalom és béke után rémülten felriadni, majd száguldani!

Vagy hogy milyen érzés az érzékek fátyola mögé nézve, Goethe Faust-ja zárójelenetének nyomában megsejteni e világ valódi természetét, amit akár „Isten”-nek is nevezhetünk:

Vagy…

Ugyanez a „kitárulkozás” az, ami Mahlerrel kapcsolatban zavarhatja azokat a szerencséseket, akiknek nincsenek olyan problémáik az érzelmeikkel vagy azok kifejezésével, mint a magunkfajtának; vagy esetleg zavarja őket a „férfiatlan jelenetezés” és „szentimentalizmus” – nyilvánvalóan, Mahler nem nekik írt, őket nem ő „képviseli” vagy „jeleníti meg”, hanem egy másik szerző vagy másik stílus. (Érdekes amúgy, hogy a Mahlerrel szembeni kritikákat - szentimentalizmus, férfiatlanság, depresszió és hasonlók- többnyire ráhajítják a Neon Genesis Evangelionra is – amely még egy olyan mű, amely bizonyos okokból rendkívüli hatást gyakorolt rám. XD) Ezt remekül mutatja pl Harold C. Schonberg A nagy zeneszerzők élete című könyvében a Mahlerről szóló rész – az író nemigen tudja elrejteni az ellenszenvét, így objektív ismertető helyett valamiféle felemás „van ilyen is, de én nem szeretem” jellegű szöveget kapunk. Schoenberg Beethoven szimfóniáival veti össze Mahler műveit, és levonja azt a következtetést, hogy míg Beethoven küzdelme a zenei anyagon keresztül fejeződik ki, addig Mahler küzdelme nem más, mint egy „nyafogó kamasz férfiatlan jelenetezése”. Csupán azt felejti el, hogy Beethoven, Yehudi Menuhin szavaival, „tudta az igazságot – és tudta, hogy tudja”, miközben Mahler, mint a következő bekezdésben kifejtem, csupán keresett, és leginkább az otthon felé vezető utat. Néha talán meg is találta. De ahogy Kant filozófiáját már nem lehetne újra ugyanolyan formában megfogalmazni a huszadik század hajnalán, hasonlóképpen zenét sem lehet már ugyanúgy írni – annak tudatában, hogy amit kimondasz, az a nagybetűs Igazság. Mert ekkorra már nem úgy írunk zenét, hogy tudjuk az igazságot, hanem azért, hogy rajta keresztül legalább megérezhessük vagy megsejthessük, ha egyáltalán létezik.

És végül, a második okom – t.i. arra, hogy szeressem a zenéjét –: Mahler zsidó. Ennek természetesen semmi köze filoszemitizmushoz, cionizmushoz vagy bármiféle fajelmélethez (különösen, hogy a történet szerint a zeneszerző egyszer későbbi feleségével vitatkozott Nietzchéről és Jézusról, akik közül az előbbit megvetette, az utóbbit mélységesen tisztelte – éppen ellentétesen, mint a felesége….): Mahler származástól és vallásától függetlenül, metafizikailag zsidó, akárcsak e sorok írója. Avagy, ha valaki származástól teljesen függetlenül, szubjektíve át tudja élni, hogy mit is jelent zsidónak lenni, hát én teljesen. Mert mit is jelent? Íme: „Ausztriában cseh vagyok, Magyarországon osztrák vagyok, Szlovéniában magyar vagyok, Amerikában német vagyok…” – bár nem tudom, hogy ez a mondat ténylegesen elhangzott-e valaha; de ettől függetlenül azt hiszem, hogy leírja, hogy milyen érzés is számára a lét. Ilyen: „…de nem élhetsz nyugton azok közt a népek közt, nem találsz helyet, ahol megvesd a lábad; az Úr ugyanis szorongó szívet, megtört szemet és erõtlen lelket ad neked…” (Móz. Törv II)

Ez természetesen nem csak a zsidóságot jellemzi. Mondhatjuk, hogy mivel az ember szimbolikusan kiűzetett a Paradicsomból, valamelyest mindenki helyzete ilyen: „a rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az ember fiának nincs a fejét hol lehajtania” (Mt. 8.21.); avagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a zsidóság története azt ismételte meg tragikus módon a történelmi időkben, amit a Biblia eleje a szimbólum és mítosz magasságába emelt. (Érdekes azonban, hogy úgy tűnik számomra, az egyes emberek nem egyenlő mértékben „űzettek ki”, ami persze azt is mutatja, hogy a kiűzetés inkább szimbolikus, avagy pszichológiai.) Jelképesen érthetjük úgy, hogy a Paradicsom a „természeti állapot”, a „tézis”, amikor az emberek „nem szégyellték a meztelenségüket”, mert maguk is a természet részei voltak; és nem kellett gondolniuk sem a jövőre, sem a jó és rossz közötti különbségtételre, hiszen az ösztöneik, amely ebben az értelemben „Isten parancsa”, megmondták nekik, hogy mit tegyenek. A „szorongó szív” és „erőtlen lélek” ellenben azokat jellemzi, akik végül ettek a jó és rossz tudásának fájáról és így „kiűzettek”: az „antitézist”. Azt az állapotot, hogy nem vagy otthon; amely csak úgy oldódhat meg, ha eljutsz valamihez, amit Hölderlin és Heidegger nyomán „Heimkehr”-nek, „hazatérésnek” is nevezhetünk.

A hazatérés, az otthonteremtés azonban csak az ember saját munkájának gyümölcse lehet. Nehézségek, erőfeszítések és csodálatos történetek évei-évtizedei, míg bekövetkezik (ha egyáltalán bekövetkezik) a „szintézis”: az az érzés, hogy visszanyerted az otthon érzését, újra a Paradicsomban vagy, de már nem ugyanabban, ahol az utazás kezdetén, hiszen te magad sem vagy már ugyanaz – mindent egy magasabb szinten kaptál vissza, és ezt a magasabb szintet a mondott munka és erőfeszítés hozhatja el, R. Scruton szavaival: „ami elveszett, az vissza is nyerhető – nem feltétlenül ugyanabban az állapotban, mint amikor kicsúszott a kezünk közül, hanem tudatos visszaszerzés és újraépítés eredménye képpen, megjutalmazván minket mindazokért a kínokért, melyeket az elváláskor – eredeti vétkünkért bűnhődve – el kellett viselnünk”.

Mahler minden szimfóniája, még a tragikus Hatodik és a szomorú Kilencedik is, egy-egy kísérlet. Kísérlet arra, hogy a fájdalmas és örömteli érzelmek áradatán keresztül visszajusson oda, ahol elmondhatja, hogy „otthon vagyok”. Mert csakugyan igaz, hogy „nem csak kenyérrel él az ember, hanem igével is” – és ebben a mondatban az „otthon vagyok” érzése, a szeretet és helyesség érzése az „ige”. Éppen ez az az érzés, amit én is mindig is – persze a saját magam módján – kerestem, és valószínűleg ezért találtam magam egy idő után a világ másik oldalán; ahogy valaha mondtam,: „ha itt [=Magyarországon] nem találom, elmegyek a világ másik oldalára megkeresni”. A keresésem persze még nem fejeződött be, de már sokkal közelebb vagyok hozzá, mint akár egy évvel ezelőtt is. Mindenesetre, Mahler zenéje ugyanennek a keresésnek egy magával ragadó példája. És még ha nem lenne sokszor egyszerűen azért csodálatos, mert „gyönyörű” és „fenséges”, (ahogy egyszer valaki megfogalmazta: "a zenei formák szétesőek, de egyes részletek megejtően szépek") már önmagában ez az érzés is klasszikussá emeli.

Ennyi az, aminek mindenképpen el kellett hangzania Mahlerrel kapcsolatosan.